Kategória Szépírás

Az emlékek nem következetesek, csapongó a képzetkapcsolatuk. Efféle járt az eszében, mikor a félórás ebédszünet után a hivatalába igyekezett. Fogalma se volt róla, miért tolakodnak belé ilyen gondolatfoszlányok. Ám egye a fene. Sietett. Csapkodta arcát az eső, a vállát és egyáltalán: akárha verdesné a lépteit is, olyan erővel és szomorúsággal, amelytől akkor is ázott volna a betegségig, ha nem szalad végig a ködös utcákon, elnehezülve az ebédtől, állott ízekkel a szájában.

Ragacsos, fehér vérem hullott a falépcsőre, a korlátra, a kocsma kövére, az utca havas sarára. Nyomot hagytam. Holnap az Isten házába visznek, agyő élet, jön az Hôtel Dieu, de ott nem lesz orgonaszó, sem kristályos hangú angelusz, csak vastag falak, külön zárka. Abszintot, könyvet, tollat, ecsetet nem kapok, kilátás nincs, cellámon nem lesz ablak. Nem zenélnek már a kabócák, de jobb is, ha a hímek hallgatnak. Een oarige… furcsa kisfiú. Van bennem valami, de mégis, mi? Nem gyűjtök többé madárfészket. Nem lesem meg a nőstényt, mikor száll ki a mély lyukból, nem kotrom ki, taposom szét a tojásokat, nem viszem magammal a még langyos gazcsomót, hogy melegítse testemet.

A legfelső emeleten, a bőrosztályon kezelnek hónapok óta. Szemben velünk az elmebetegek folyosója. Rémülettel töltenek el az onnan kiszűrődő hírek és hangok. Menekülök a nyolcadikról, amikor csak tehetem. Segítek például a liftes néninek. Rosszul vagyok, sajnos, a folytonos liftezéstől, az ágyamat telehányom paradicsomlevessel. A doktor bácsi haragszik rám, a további segítést megtiltja.