L. C.-nak
Semmi nem olyan sárga, nem olyan kék, nem olyan vörös és nem olyan zöld. Nem engem dobálnak a gyerekek káposztatorzsával. Ágyamban nincs matrac, a padló nyikorog, az ablakon nincs függöny. Asztalomon az Életöröm. Életöröme annak van, aki tud másokért élni, az életöröm önfeláldozás.
A házunk mögött vasúti átjáró, vonatállomás, a mozdony sípol a fülemben szakadatlan. Nem a síneket látom, hanem a kitaposott ösvényt, a hajdani utat a töltés mellett. A barátom nem festett füstölő gyárkéményt, vasúti őrbódét az auréliusi úton, a római temetőben. Sziklába vájt alagút van a holtak útjának végében, és semmibe csüngő, csonkolt szarkofágok.
Üres a Déli műterem. Hívtam, vártam jöttüket, közben telefestettem leendő közös műtermünket. Őszi park. Sétáló szerelmesek. Szürkére, penészkékre, fehérre fakult óriásfenyő. Rájuk borítom, hol van már a nap, minek a szalmakalap, minek az a gerjedelem a férfi piszkos nadrágja alatt, hát nem érzi… nem érzi az apró lépteket, a kis ridikült, a fekete csipke-gyászt?
Ragacsos, fehér vérem hullott a falépcsőre, a korlátra, a kocsma kövére, az utca havas sarára. Nyomot hagytam. Holnap az Isten házába visznek, agyő élet, jön az Hôtel Dieu, de ott nem lesz orgonaszó, sem kristályos hangú angelusz, csak vastag falak, külön zárka. Abszintot, könyvet, tollat, ecsetet nem kapok, kilátás nincs, cellámon nem lesz ablak. Nem zenélnek már a kabócák, de jobb is, ha a hímek hallgatnak. Een oarige… furcsa kisfiú. Van bennem valami, de mégis, mi? Nem gyűjtök többé madárfészket. Nem lesem meg a nőstényt, mikor száll ki a mély lyukból, nem kotrom ki, taposom szét a tojásokat, nem viszem magammal a még langyos gazcsomót, hogy melegítse testemet.
Várom a zsandárokat, és másokat is, de addig még ücsörgök kicsit az eresz alatt, madárfészekkel a fejem fölött.
