Hazamész oda, ahonnan sokszor el.
Felülvizsgálod a tájat, ahol annyi tűz
Égett az ősz beálltával, hogy nem maradhatott
Sok szín. Senki sem kérdezte legyen-e
Fekete-fehér a kép, mégis egyszerre megérkeznek
A régi érzelmek, a fáradt földművesek.
És ami egyszer eltűnt, újra felszínre ér
Az örökös emésztésben. De már nem lesz könnyebb
A sűrűség, selymekről meg nem kell álmodni.
Megérkezik ő is, kinek polip-szívéből
Feléd tartott néhány kar, hogy a te
Szívedből meg felé. Így játszottátok
Évekig a vakot, de soha nem ismerhettétek
Fel egymást igazán.
Aztán ahogy régen, az itt lakók most is kint ülnek
Egymás mellett az ócska székeken. Várják, hogy elmész-e
Mellettük szótlanul vagy megmozdítod-e a szürkeség
Függönyét, ami az évekkel nőtt rájuk, mint a haj.
Egyenként eléjük állsz, és közösen mondjátok ugyanazt,
ami semmit nem old fel.
Ezért mennek egy fejre állt templomba,
ami ott van, ahol a gyerekkor.