Összeraktam magamnak egy nőt
a pincében lévő kacatokból.
Egész nap csak
vágtam, szegecseltem a fémet,
forrasztottam az áramköröket,
mint egy kis labirintust.
Estére kész is lettem.
Mintha az alvilágból hoztam volna fel,
vissza se néztem, hogy ég-e a villany,
épp duruzsolt fülemben a walkman.
A hálószobába vittem
a vállamra dőlve,
mint egy elejtett vadállatot.
Miután letettem, nem is hittem el,
hogy nem igazi.
Mintha csak szemérmességből
maradna mozdulatlan,
szíve táján is
lüktet az éteri basszus.
Belenéztem a szemébe,
de olyan volt,
mint egy kikapcsolt tévé tükre.
Hogy jobban megnéztem:
ez a mellbimbó is
inkább potméterhez hasonló.
Óvatosan megfogtam a kezét,
de megrázott,
s azt mondta:
„Love me tender.”
A hangja pattogott,
mint a bakelit,
de éreztem, hogy valami pára
megcsapta az arcom.
Az arca felé hajoltam,
arra gondoltam: megcsókolom,
de féltem,
hátha bekapja a nyelvem,
mint a magnó a szalagot.
Így csak megálltam félúton,
s a szeme villódzott sárgán,
mint a szemafor.