És a domboldalról a királyság felé mutatott, ahonnan látni lehetett a piacot, csíkokban a karavánok vonalát, és a templom büszke tornyát. A nép a kapu elé tömörült; a gyerekek apjuk nyakába ülve integettek, az árusok otthagyták portékáikat. Messziről egy hangyabolynak tűnt, ami bolondul zsong uralkodója nélkül.
Bibikov felmászott a hegyre, ott elgondolkodott, és leesett róla. A csecsenek megfogták Bibikovot, és ismét visszatették a hegyre. Bibikov megköszönte a csecseneknek a segítséget, és ismét hátraesett a lejtőn. Ezúttal nyoma sem maradt.
Két híres fa állott a Paradicsom közepén:
a keserű gyökerű tudás- és a halhatatlanságé.
Onnan széledtek szét az emberek,
hogy más tájakat is megismerjenek.
És ahol sok gyümölcsöt találtak vadon,
azt elkerítették, hogy legyen otthonuk,
legyen kert a Paradicsomkert emlékére.
nézte a képernyőn.
„né-ni.”
„ő a nagymama”, mondták.
holnap majd újra beszélnek,
felveszi. az ünnepi ruhát.
Havas eső esik. Nem nagyon halad el senki. Semmi látni való. Semmi mondani való. Semmi gondolni való. Semmi megélni való. Egyfolytában fingok. Neliné fuszulykájától. Kivilágíthatnám az egész tömbházat csak a bélgázaimmal. A pénz a zsebemben van. 2300 dolcsi. 200-at odaadtam neki, hogy vegyen magának egy új pongyolát. És bugyit. És kúpos melltartót. És egy jobb parfümöt, hogy én is jól érezzem magam, amikor dugunk. Kezdem megszokni ezt a nőt. Jön, teszi a dolgát, távozik. Olyan, mint egy reggeli álom — azonnal elfelejted.
A halál uszálya úgy lobog,
mint a habzó fekete tej.
A tengert mozgatja maga után.
Fekete rúzs tapad fogai közé,
megbillen a pillanat, mikor a mellkasomra lép.
Ezek a színek könnyűek
és késve hűtik a tavaszt.
Estére vihar készül, aztán mégsem
és így könnyű beleszeretni bárkibe.
Könnyű fenntartani az emlékezést,
ha csak játék az egész, titok
és valóságos történetek nincsenek.
Jön a tél. Winter’s coming, vagy mi a rosseb, valami sorozatból van ez is, ilyen népszerű mondás, mostanában ezen röhögnek a jobban értesültek. Én még nem láttam, de hát elég nehéz is így az utcán lépést tartani. Azért nem kell lenézni minket, sok mindent fel lehet csipegetni, annyi lapot meg könyvet dobálnak ki, meg hát amit itt-ott hallani lehet, egész félműveltséget össze lehet szedni, azt meg ugye senki sem hiszi, hogy mások ennél mélyebbre látnak a világ dolgaiban. Olvastam pár éve valami regényt, hát jó, nem az egészet, Parti Nagy volt asszem, elég igazságtalan volt, nem tetszett, abbahagytam. De hát érted, ott vagyunk egész nap az utcán, mit lehet csinálni, olvasunk amit csak kidobnak, mindent, tőzsdehírt, regényt, napilapot, mikor mi akad. Az unalom a legrosszabb az egészben.
Hálót vettem
befedni a nyílásokat.
Kalapács és szögek.
Fel a létrán a pók-
hálós félhomályba.
Lelkemmel jártuk Párizst,
otthon is voltunk márist
– olyan ez csak, mint Pécses „tt”,
vagy Székesfehérvár is „tt”.
