Szabó Krisztina

A királynő hálóingben kóborol az utcán, közben a tudattalanja folyton hívogat. Tolvajkulccsal lépek az álmába, s szól: be akarnak törni, úgy mozog az ajtó előtt a sámli, mint asztaltáncoltatás alatt.

A csésze aljára kövült, már mindig ott marad. Fogva tartom az idejét, szemcséit egyenként imádkozom vissza, ha lefelé fordítva a földre hullna. Ő az agyából vasalná ki a ráncokat, legyen felfüggesztett lepedő, tiszta lap, túlvilági szél libbenti, és égeti a tintafekete nap.

Lebegve lépek, hogy hozzád szegődjem észrevétlen te jössz puha léptekkel, fekete haj, szivar, rózsaszín angóra pulóver: a rózsaszín párduc és a porcica — karmolászom a torkodat.

Újrarendezi a csillagképeket,
miként a kaleidoszkóp csillámait.
Megpróbálok alkalmazkodni
az újabb és újabb konstellációkhoz,
míg ő olcsó nylon öltönyében varázsol.

A halál uszálya úgy lobog,
mint a habzó fekete tej.
A tengert mozgatja maga után.
Fekete rúzs tapad fogai közé,
megbillen a pillanat, mikor a mellkasomra lép.

Macskák jönnek,
kéregetik a lelkemet
mondják: micsoda boszorkány,
kéncsövekkel lötyböl
lelkekkel pancsol

Hogy jussak ki ebből a házból
a mész beszivárog a bőröm alá
arcom, mint vakolat pereg.
A hajamat húzza le a lefolyó,
a konyha léket kapott és süllyed.