Szabó Krisztina

A királynő hálóingben kóborol az utcán,
közben a tudattalanja folyton hívogat.
Tolvajkulccsal lépek az álmába,
s szól: be akarnak törni,
úgy mozog az ajtó előtt a sámli,
mint asztaltáncoltatás alatt.

A csésze aljára kövült, már mindig ott marad.
Fogva tartom az idejét, szemcséit egyenként imádkozom vissza,
ha lefelé fordítva a földre hullna.

Ő az agyából vasalná ki a ráncokat,
legyen felfüggesztett lepedő, tiszta lap,
túlvilági szél libbenti, és égeti a tintafekete nap.

Lebegve lépek, hogy hozzád szegődjem észrevétlen
te jössz puha léptekkel,
fekete haj, szivar, rózsaszín angóra pulóver:
a rózsaszín párduc és a porcica —
karmolászom a torkodat.

Újrarendezi a csillagképeket,
miként a kaleidoszkóp csillámait.
Megpróbálok alkalmazkodni
az újabb és újabb konstellációkhoz,
míg ő olcsó nylon öltönyében varázsol.

A halál uszálya úgy lobog,
mint a habzó fekete tej.
A tengert mozgatja maga után.
Fekete rúzs tapad fogai közé,
megbillen a pillanat, mikor a mellkasomra lép.

Macskák jönnek,
kéregetik a lelkemet
mondják: micsoda boszorkány,
kéncsövekkel lötyböl
lelkekkel pancsol

Hogy jussak ki ebből a házból
a mész beszivárog a bőröm alá
arcom, mint vakolat pereg.
A hajamat húzza le a lefolyó,
a konyha léket kapott és süllyed.