…és a tízedik napon Erhán megpihent. Megemelte kalapját és szólt: — Az emberek melletted lesznek.
És a domboldalról a királyság felé mutatott, ahonnan látni lehetett a piacot, csíkokban a karavánok vonalát, és a templom büszke tornyát. A nép a kapu elé tömörült; a gyerekek apjuk nyakába ülve integettek, az árusok otthagyták portékáikat. Messziről egy hangyabolynak tűnt, ami bolondul zsong uralkodója nélkül.
A király jobb szemében egy könnycsepp tükröződött. Abban a könnycseppben összemosódott a piac, a karavánok és a templom tornya. És amikor az a könnycsepp lehullott a lába elé, elöntötte az egész dombságot. Így keletkezett a forrás.
A király bal szeme viszont száraz maradt. Tervezett és gondolkozott vele. Próbákon, viadalokon, cselszövéseken járt az esze. És ügyesen leplezte ezt a száraz, bal szemét jobbján álló társa elől.
Erhán a botjára támaszkodva egyenesen állt. Vastag fabotja volt. A bot feje pedig egy kézben végződött. Egy női kézben, ami szintén fából volt kifaragva, tenyérrel felfelé. Így minden egyes alkalommal, amikor Erhán útra kelt, elhunyt kedvesével kulcsolta össze ujjait.
Az utazó lopva a király felé pillantott. Meglátta szemében a könnycseppet, a „helyrehozott hibák” könnyeit. Sok ilyen könnyet látott már és tudta, hogy azok nem csapják be. És akkor megnyugodott. Úgy hitte, jól döntött: visszasegítette az elüldözött királyt trónjára.
Elindultak, le a dombról. A királynak patakban folytak könnyei, és ahogy földet értek, üreget vájtak a talajba, folyót fakasztottak. A folyó a városba vezetett. Varázslatos folyó volt ez, hiszen vize a meder jobb oldalán gyűlt. Ez lett a régi király új ajándéka népének.
A kapunál ünnepelve fogadták őket. Az emberek már-már elfelejtettek mindent a múltból. Sokan poharukba vizet merítettek az új folyó medréből, és úgy koccintottak a király egészségére.
Erhán látta, hogy ez jó. A kapunál megfordította kalapját és keletnek indult tovább…
*
Azonban nem jutott messzire. A határnál — a dombság másik oldalán — a király katonáiba ütközött.
— Nem engedhetünk tovább — szólt az egyik fegyveres — parancsba kaptuk, hogy vezessünk vissza. Beszélned kell a királlyal.
El se tudta képzelni, mit kívánhat tőle a király, akitől néhány órája búcsúzott el. Később jutott csak eszébe, hogy itt másképp telik az idő, mint a határon kívül. Kiszámíthatatlan, valamilyen ismeretlen hatalom irányítja.
*
Két hold már felkelt. A harmadikra várt, az éjfélire. Fehéren izzott palástja az éjszakában. Az őrtoronyban egyedül várakozott az utazó.
Amikor a király odaért, majdhogynem meg sem ismerte. Kétségkívül megöregedett: lőrésszerű szemei szűkebben kémleltek, bőre megfonnyadt és sárgás színt vett fel. Tartása görnyedt lett, esetlenül kalimpált kezeivel.
— Erhán! — szólt kamaszokhoz hasonló, folyton elcsukló hangon. — Köszönöm, hogy eljöttél!
— Miért hívattál? — kérdezte az idegen, és szokás szerint mélyen megemelte kalapját.
— Mindent neked köszönhetek. Amikor bajban voltam és száműztek országomból, te segítettél. Nem kérdezted, ki vagyok, azt sem, hogy mért tették ezt velem, megsajnáltál és egyszerűen csak segítettél.
— Igen, tudom — felelte Erhán a harmadik holdat fürkészve.
— Most… most mégis kérnék tőled még egy utolsó szívességet, és meglásd, gazdagon megjutalmazlak mindenért. Olyan, de olyan gazdagon, hogy…
— Mondd, miről lenne szó! — sürgette a királyt, aki láthatóan kezdett meghatódni saját nagylelkűségén.
— Fogd ezt a térképet — és a kezébe nyomott egy naplószerű kis könyvecskét, amibe egy kis térkép volt belerejtve —, elvezet téged egy helyre, ahol világunk legkülönbözőbb teremtményeivel találkozol majd. Válassz ki közülük hármat és gyere vissza velük hozzám. De vigyázz! Jól nézd meg, kit választasz, mert azok hatással lesznek meséim történeteire.
— Milyen mesékről beszélsz? — kérdezte meglepetten Erhán.
— Meséket írok. Nem tudtad? Megelevenítem őket. Dédapám tanította… ez olyan unaloműzés-féle, tudod, semmi komoly — magyarázott zavartan és harsány nevetésben tört ki, feltehetően azért, hogy az utazó ne kérdezősködjön tovább. — Szóval akkor? Elfogadod a feladatot?
— Hajnalban indulok!
Botján a jelek fényleni kezdtek és a tenyér féltően megszorította kezét.
*
Hideg, nyirkos reggelre ébredt. A dombon megfürdött, de bár ne tette volna: a forrás vize büdös, savanykás volt. Hiába törülgette magát, beivódott bőrébe a poshadt víz, csaknem a csontjáig hatolt.
Sivár, kietlen tájakon kelt át, aztán egy csendes kis falun vágott keresztül. Nem látott semmi mozgást és érezte, hogy sokkal nagyobb erő védi a házakat, mint a vékonyka kerítések. A templomtól nem messze egy emlékhelyet pillantott meg.
BŰNÖS KIRÁLYOK EMLÉKÉRE — volt fölvésve az írás egy kőtáblára.
A föld gyomos volt körülötte, Erhán vad szívek dobbanását érezte talpa alatt. Olyan szívekét, akik testük híján képtelenek kiszabadulni innen.
A térkép a falu határához vezetett. Alig múlt el dél, mégis rohamosan sötétedett. Az első hold előbújt az égre, a második teteje is lassan előbukkanni látszott.
Egy temetőre lelt a falutól nem messze. Ezt a helyet jelölte meg a király, ebben biztos volt, mert amikor a díszes kapun belépett, kezéből eltűnt a térkép, a naplóval együtt.
Pontos rendben, párhuzamos sorokban feküdtek a sírok. Mindegyik egyforma volt: egyszerű tábla, szürkés kőlappal. A sírokra nevek voltak írva, meseszereplők nevei: boszorkányok, tündérek, koboldok, gyermekek és még sokan mások. Most értette meg a feladatot: közülük kell választani hármat.
Megfontoltan lépkedett a sírok között. Érezte, hogy sok múlik rajta; akiket kiválaszt, talán újra visszatérnek az életbe.
Egy vak kisfiú sírjára figyelt fel először. Botját a kőlapra helyezte és megelevenedett a története:
Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy vak kisfiú. Ez a kisfiú vakon született és mivel szülei kidobták az utcára, mostohaszülőknél nevelkedett. A kisfiú ugyan sosem látta mostohaszüleit, érezte, hogy nem szeretik. Tisztelettel szóltak mindig hozzá, mégis volt valami lappangó gyűlölet a hangjukban.
Amikor a fiú tizenkét éves lett, kora reggel kivitték a piacra és leültették egy ismerős árus mellé. Elé tettek egy táblát, amin ez állt:
Nem látok semmit, egyedül az érme csillogását!
Sokan megálltak előtte, sokan nevettek is az íráson; a kisfiú persze semmit sem értett az egészből. Délután elnyomta az álom, és amikor felébredt, hiába szólongatta az árusokat, néma volt minden. Csak a saját hangját hallotta visszhangozni a falakról. Esteledett. Kiürült a tér, nem felelt senki. Elkeseredésében, hogy nem ér haza időben, gyorsan összeszedte a holmiját, belső zsebébe tette a gyűjtött pénzt és futott abba az irányba, ahol a házukat sejtette. Nagyon hideg volt azon az estén. A fiú pedig eltévedt, mert egyszer sem mutatták meg neki a visszautat. A város mellett egy köves út haladt. Ha azt megtalálja, biztosan segít rajta valaki. De aznap este nem jártak az úton. A kisfiú lassított és leült az út peremére, hogy kifújja magát. Néhány perc múlva ismét elindult, majd újra pihent kicsit. Egészen addig, míg már nem bírt felkelni.
Másnapra megfagyott. Nyitott szemmel halt meg és látta, ahogy egy férfi közelít kihűlt testéhez; a mostohaapja volt. Látta, ahogy kiveszi az érméket a belső zsebből és továbbhalad, mintha mi se történt volna. Azóta fekszik ott a kisfiú, nyitott szemmel és mindent lát, ami az úton történik.
Erhán elérzékenyült, úgy kellett visszafojtania a sírást. Emlékezett a mostohaapa arcára. A király volt az.
Minél előbb túl akart lenni ezen az egészen. Úgy döntött, a kisfiút választja, mellé még gyorsan kettőt, aztán visszamegy, és rögtön elhagyja ezt az átkozott királyságot. Amint kimondta a kisfiú nevét, történt valami. Nehezen lehetett meghatározni, hogy micsoda, egyszerűen érezte a fiú jelenlétét.
A második sor közepén önkéntelenül megtorpant. Egy Auguszt nevű bohóc feküdt a koporsóban:
Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy bohóc, akit Augusztnak hívtak. Ez az Auguszt egy királyt szolgált hosszú évek óta. De ő nem egy egyszerű bohóc volt, hanem varázsló-bohóc. Varázserejét is a király szolgálatába állította. Auguszt szerette a királyt és az egész udvartartást és a király és az egész udvartartás is szerette őt.
Minden évben kétszer lovagi játékokat rendeztek az elhunyt királynő tiszteletére. Ezekre a játékokra Auguszt ugyanúgy készült, mint a lovagok, hiszen ilyenkor, a játékok előtt más királyságok bohócai is összemérték erejüket, humorukat. Augusztot hosszú évek óta nem lehetett legyőzni: a maga ártalmatlan, szerény viselkedésével, éles és találó humorával mindenkit lenyűgözött.
Egy nap viszont váratlan dolog történt. Betoppant a királyságba egy bohóc, aki ugyanúgy nézett ki, mint Auguszt. Ez a bohóc a király elé járult és azt állította, hogy ő Auguszt. A király nem tudta eldönteni, melyik az igazi bohóc, ezért kihirdette, hogy idén a játékok elején a két Auguszt-bohóc fogja összemérni erejét, és amelyik az uralkodó és az udvartartás által jól megszokott humorral és varázslatokkal rendelkezik, az fogja megnyerni a tornát. Aki viszont veszít, azt kegyetlen halál sújtja majd.
Eljött a játékok napja. Auguszt nyugodt volt és biztos a dolgában, hiszen a szélhámos nem ismerhette ugyanazokat a varázslatokat és vicceket, amiket ő. Elkezdődött a párharc. Igaznak is bizonyult Auguszt sejtése, mivel az idegen bohóc máshogy beszélt és varázsolt: sokkal harsányabb és erőszakosabb volt, humorával pedig sokkal inkább megalázott, minthogy kifigurázott volna. Azonban a királyt ez szórakoztatta, és Auguszt szépen lassan kezdte megérteni, hogy ez a torna nem arról szól, hogy ki a valódi bohóc. Auguszt végig hű volt önmagához, nem játszotta meg magát. Nagyot csalódott a királyban és az udvartartásban is, mert egyetlen ember sem volt közülük, aki kiállt volna az érdekében.
Három napig börtönben éhezett Auguszt, majd miután végeztek a lovagok, kivezették a játékok színhelyére. Földbe állított vasoszlopokhoz kötözték és a lelátóról kövekkel dobálták. A bohóc az ég felé nézett és csak mosolygott. És a köveket, melyek felé hullottak, sorra fehér virágokká változtatta. Addig csinálta ezt, amíg a virágok szirmai be nem lepték az egész testét, mígnem már lélegezni sem tudott azoktól…
A mesebeli király természetesen itt is megfelelt annak, aki Erhánt a feladattal megbízta. Ezért úgy okoskodott, hogy ha a királyhoz mérhető gonosz mesei szereplőket kihagyja az általa választottak közül, hátha megszűnik gonosz hatalma. Hátha egy átok ez, ami így törhet meg.
Így miután a bohóc nevét hangosan kimondta, továbbment és kiválasztott látatlanban egy ismeretlen tündért is.
A sötét felhőként foszlott szerte. Mögötte kibújt a nap és a temető is eltűnt.
Egyszerre jelent meg Erhán két oldalán a vak kisfiú és a bohóc, azonban a tündér hiányzott. Szólongatta a nevét, de hiába; három helyett csak ketten keltek életre.
*
Nagy vigadalmat rendezett a király Erhán tiszteletére. Bőséges lakoma fogadta az utazókat is. Erhán a király meséiről és a múltról kérdezősködött, de a szolgák némák maradtak, semmi fontosat nem árultak el.
*
Az őrtoronynál találkoztak, ugyancsak éjfél előtt. Most a király érkezett hamarabb. Fiatalabbnak tűnt, láthatóan visszatért az ereje.
— Milyen volt az út? — érdeklődött.
— Mi ez az egész? — kérdezett vissza Erhán türelmetlenül. — Miért hurcolod ide-oda ezeket a szegényeket?
— Majd meglátod. Hol a harmadik? — puhatolózott a király komolyságot színlelve.
— Szólítottam, de nem jelent meg… Nekem ennyi ebből elég. A jutalmat megtarthatod — és sarkon fordult, búcsúszó nélkül.
— Állj! Íme, a jutalmad: Te vagy a harmadik! — üvöltötte a király. Szikrákat szórtak szemei a haragtól.
Az utazó megtorpant. Nem volt képes egy lépést sem tenni tovább. Ott állt, némán, tehetetlenül. Hamarosan mellészegődött a fiú és a bohóc is, és együtt indultak el az éjszakába. Ki a kapun, a falu felé, ahová a király parancsolta.
*
Az őrtoronyból a király még látta az elmenőket. Libasorban haladtak, parancsra.
A torony sarkához támasztva Erhán botja állt. A kéz ökölbe szorult és elrepedt.