Ragacsos, fehér vérem hullott a falépcsőre, a korlátra, a kocsma kövére, az utca havas sarára. Nyomot hagytam. Holnap az Isten házába visznek, agyő élet, jön az Hôtel Dieu, de ott nem lesz orgonaszó, sem kristályos hangú angelusz, csak vastag falak, külön zárka. Abszintot, könyvet, tollat, ecsetet nem kapok, kilátás nincs, cellámon nem lesz ablak. Nem zenélnek már a kabócák, de jobb is, ha a hímek hallgatnak. Een oarige… furcsa kisfiú. Van bennem valami, de mégis, mi? Nem gyűjtök többé madárfészket. Nem lesem meg a nőstényt, mikor száll ki a mély lyukból, nem kotrom ki, taposom szét a tojásokat, nem viszem magammal a még langyos gazcsomót, hogy melegítse testemet.
Alacsony, földbe süppedt a ház, ferde fedelű és homokkő kockákból épült. Az ablakok az óceánra néztek. A rozsdaszínű, gömbölyű agyagcserepek mintegy egymásból kitolódva, szorosan hajoltak rá a tetőre. A homokkő kockák illeszkedő élei között gyér moha élt. A vaspántokkal összefogott ablaktáblák ki voltak támasztva, az ablakok tárva-nyitva… Odabent egyetlen szoba volt: a nappali.
Csónakkivágású, kék santungruhát, fehér bőrövet és fehér papucscipőt vett fel, vállán könnyű sportszatyor, benne fürdőruha, kardigán s egy könyv: Thomas Mann: József és testvérei, vékony, aranyszegélyes, szürke bőr díszkötésben, bibliofil papíron. Nehéz a könyv, de a vonaton jól kihasználható az idő. Első osztályra vett jegyet, szerette a bordó plüssüléseket és a fejrészen a mindig tiszta fehér huzatokat, mert így nem szúrta a bőrét a szálkásra nyírt anyag. Nem gondolt Gerőre, a hídverőre, inkább másra gondolt, arra, hogy vajon ki adhatta parancsba, hogy minden fülkét az Ásító inas vagy a Siralomház című Munkácsy-reprodukciók díszítsenek. Margit legtöbbször a Siralomház társaságában utazott egészen Siófokig. Úgy tudta, hogy Munkácsy is bitumenszármazékkal alapozta a vásznat, ami idővel mind jobban sötétült. Jól ismerte már a festmény minden apró részletét, mégis, olvasás közben oda-odanézett a nyomatra, és a halálraítélt férjének, kisgyerekének hátat fordító asszony vonzotta a leginkább a tekintetét. Sarokba állította őt a festő, de miért, kérdezte magában. Férje, a vad betyár mindjárt holt lesz, majd hős, de ő? A szégyen, a düh, a bánat, a félelem, mi az, mi az, amit elrejt, a fejét kezébe temetve? Mert ezen a képen nincs más, csak kitárulkozás, kinyilvánítás, egyedül ez a nő olyan bátor, hogy hátat fordít életnek és halálnak.
