Az emlékek nem következetesek, csapongó a képzetkapcsolatuk. Efféle járt az eszében, mikor a félórás ebédszünet után a hivatalába igyekezett. Fogalma se volt róla, miért tolakodnak belé ilyen gondolatfoszlányok. Ám egye a fene. Sietett. Csapkodta arcát az eső, a vállát és egyáltalán: akárha verdesné a lépteit is, olyan erővel és szomorúsággal, amelytől akkor is ázott volna a betegségig, ha nem szalad végig a ködös utcákon, elnehezülve az ebédtől, állott ízekkel a szájában.
Hosszú sor várakozott az önkiszolgáló büfében, és hiába kapkodta be az ételt, mikor végre-valahára megkapta, s leülhetett a háromszögletű tálcával a szótlanul rágó és nyelő emberek közé, már evés közben elkésett, hisz’ voltaképpen az íróasztala fölé kellett volna hajolnia és dolgoznia, vagy legalábbis úgy tennie, mintha munkájába merülne. Mégsem ezért furakodott lökdösődve a többi járókelő élére, hanem a jól ismert és már-már otthonossá szelídült zavar miatt, amely ismételten hatalmába kerítette; az volt az érzése, olyan időben ődöng, lélegzik, amely elmúlt, amelyből mindenki másvalaki kilépett már, csupán ő nem, mintha nem is léteznék éppen valahol, minthogy iratokat intéz, telefonál, tárgyal most: azaz mégse, hanem lohol a járdán esőverten, abban a csalhitben, amelyben sohasem érhet oda, ahol ő is föllelhető; és ha végül is beléphet az irodába, felakasztja a lucskos kabátot a fogasra, kifulladva leroskad a székre, cigarettát keres, rágyújt, miközben a tolláért nyúl gépiesen, és felfogja, ama helyen van, ahová rohant, és az órájára pillant, mert szeretné tudni, mekkora a késése, a számlap szerint pedig fél három lesz öt perc múlva, akkor is céltalan. Elnyomja a cigarettát, melyből mindössze kettőt szippantott, mert közeledik az autóbusz, a kíméletlenül toporgók szidják az esőt, a közlekedést, a másikat, a világot. Ő is felkapaszkodik a busz lépcsőjére, legalább fél lábbal és karral, ami sírnivalón nevetséges. Különben is: két óra hiányzik a munkaidejéből, sőt, valamivel annál is több, minthogy csak negyed három. Ő meg szalad, szinte rohan az utcában, holott az is megeshet vele: ott várakozik még a sorban az ebédért, talán oda sem ért a melegpulthoz, hanem a tegnapelőttben kószál valahol, talán a régebbi múltban, kétségbeesve a kiszámíthatatlan miatt, és sose fog rátalálni arra, hol akad idő, mikor lehet létezni is.
A lépcsőházban megtorpant, nem hívta azonnal a liftet. Miután beszállt, a szemközti tükör elé fölemelte a kezét, hátha megpillantja csillanásban a tengert, meredek part alatt, megmagyarázhatatlan színeivel, és a tengeri fenyőket, ahogy távolságokat lebegtetnek ágaikon. Tükörtenyere azonban nem mutatott semmit. Az arca se, már amennyire viszonzásából fölismerhette. Furcsállotta némiképp, miért csak az arca és a keze jelenik meg, úgy, ahogy. Aztán azon nyomban rádöbbent: a jelen nem emlék, hanem hosszú-hosszú múltak méhéből újfent világra jövő pillanat emléktárgya a személyében.
Kilépett a liftből és visszaküldte. Az iroda folyosóján összeakadt egyik munkatárásával, aki odavetette neki: kéreti a főnöke, mármint az igazgató.
Elhaladt a szürke ajtók sora előtt, melyeken számok és nevek voltak, köztük az övé is, és villódzva fordultak a háta mögé, mintha intenének, ahogyan azokat búcsúztatják, akik többé már sose néznek vissza. Nem törődött ezzel, egyszerűen csak lépkedett nesztelenül a vastag, vörös futószőnyegen, ám valahol lenn, délen a tenger azért ragyogtatta magán ekkor az égboltot, mert ő, ki tudja, mennyi éve már, kenyérmorzsákat hintett a halaknak a hullámokba, és szomorú volt, amitől táncolt a fövenyen, mikor senki se volt a környéken. A tenger pedig otthagyta magát benne, netán örökre, ő meg hasonneműen ott, akkor, mikor betakarta egy lány mezítelen mellét a szétesett hajfonatokkal, mert kezdett leszállni rá a harmat. Ám ő most habozás nélkül elvette magától ezt a képeseményt, mert úgy vélte, meddő imagináció az egész.
Négyen vagy öten rohantak rá. Sápadt, kemény öklökkel verték a szemét, a száját, majd a bordáit is. A főnöke nem volt a szobában. Tekintélyes, választékos íróasztala távol maradóan állt az ablak előtt. Ez éppen csak átsuhant az eszében, hiszen meglepődni se volt ideje. Hamar leroskadt, orra összetört, ömlött belőle a vér, és összeragadt a nyálával, úgy csurgott le nyakán a mellére.
Ismeretlen, súlyos testű férfiak tapossák, tépázzák. Minden végtagjuk túlságosan izmos, erős, értelmetlenül szívós. Arcuk a közömbösségnél is kifejezéstelenebb, olyan, mintha egészen mással foglalkoznának, nem az ő kínzásával. Vásárolnának, újságot olvasnának, kávéznának, lottóznának, vagy éppen nyugovóra készülődnének. Egyszóval: akképpen ugrálnak ormótlan bakancsaikkal a tüdején, a combján, az arcán, az ágyékán és olyan szabályos ritmusban, aminek már nem lehet semmi oka, az nem függhet össze semmivel, és mert nem tudják, vagy nem tudhatják, miért szenved talpaik alatt az a verejtékében és vérében fetrengő ember, egyhangú ugrálásuk nem hagyhatják abba soha.