Az emlékek nem következetesek, csapongó a képzetkapcsolatuk. Efféle járt az eszében, mikor a félórás ebédszünet után a hivatalába igyekezett. Fogalma se volt róla, miért tolakodnak belé ilyen gondolatfoszlányok. Ám egye a fene. Sietett. Csapkodta arcát az eső, a vállát és egyáltalán: akárha verdesné a lépteit is, olyan erővel és szomorúsággal, amelytől akkor is ázott volna a betegségig, ha nem szalad végig a ködös utcákon, elnehezülve az ebédtől, állott ízekkel a szájában.
A felső szomszéd házának teraszáról lehuppant mögém a macska. Nem teketóriázott. Jött velem az udvarba, majdnem a tornác lépcsőjéig. Ott megállt farkát felfelé kunkorítva, és rám szegezte tekintetét. Kinyitottam az ajtót, félrehajtottam a függönyt. Az egyik fél kezemmel kivettem a hűtőből a bort, majd a vizet, és egyúttal a másik fél kezemmel az apró halakat. Lassan kortyoltam a bevandát. A még alig teli pohárral a kőasztalhoz telepedtem. A macska kitartóan leste a lépcső és a székem között ülve, mit teszek.
Még szokatlan, fulladással küszködő, visítással elegy, rekedt nyivogás rontott rám a ház másik, vízszinten nyugvó oldaláról. A bejárati ajtó előtti kicsiny tornácra csörtettem. Három lépcsőfokkal alant, közepén az udvarnak, tűző napon egy macska. Mikor észrevett, még hangosabban hallatta fülsértő hangját. Ekképpen esengett.
...valamicske egy dalmát sziget éppeni világából – I. rész.