Édesapám emlékére
Kanál koppan. A kopasz kislány tányérjából a padlóra csurog az összes leves. Én látom csak, nem véletlen a mozdulat.
A legfelső emeleten, a bőrosztályon kezelnek hónapok óta. Szemben velünk az elmebetegek folyosója. Rémülettel töltenek el az onnan kiszűrődő hírek és hangok. Menekülök a nyolcadikról, amikor csak tehetem. Segítek például a liftes néninek. Rosszul vagyok, sajnos, a folytonos liftezéstől, az ágyamat telehányom paradicsomlevessel. A doktor bácsi haragszik rám, a további segítést megtiltja.
Unatkozunk. Szobatársam babrál az ujjaival. Kilenc, közli semleges hangon. Egy kettesben fogadjunk, hogy neked is kilenc van! Hitetlenkedve nyújtom a két kezemet. Hadarva számol: egyem, kettem, hármam, négyem, ötöm, hatom, hetem, hétem, nyolcam, kilencem. Döbbenten meredek ujjaimra, eszembe sem jut megkérdőjelezni a végeredményt. Amúgy nem fosztogatok óvodásokat, mondja lazán, inkább segíts, gyűjtsünk koszorúra. Nem értem. Elmagyarázza. A negyediken meghalt egy bácsi. Írok egy papírt. Végigjárod vele a kórtermeket. Kapsz egy kalapot, abba dobálnak pénzt. Azt ideadod nekem, én meg rendelek a temetésre koszorút. Bólintok, rendben. Az egész kórházat bejárom, csak az elmeosztályra nem merek bemenni. A kilencujjú megdicsér, mikor átnyújtom a pénzzel telt kalapot. Meghív a büfébe krémesre és jaffára. Egyre gyakrabban halnak meg ismeretlen bácsik és nénik a legkülönfélébb osztályokon. A sok jaffának és krémesnek viszont újra csak hányás a vége. A doktor bácsi ordít, hitvány csalónak nevez. A haverodat visszaküldtük oda, ahonnan jött, kiabálja, te pedig ki ne merd tenni a lábad a folyosóról!
Este a nagyebédlőben, a hatodikon a Spartacust vetítik. Bárhogy könyörgök, az éjszakás nővér nem engedi, hogy megnézzem.
(Az apukám nem szeret moziba járni, de amikor megtudta, hogy kórházba kell adni az ekcémám miatt, elvitt a Szabadság nevű filmszínházba, ahol éppen a Spartacus ment.)
Az a jelenet a legjobb, amikor a rabszolgák az ebédre kapott paradicsomlevest az őreikre borítják, aztán felszaladnak a rácsokra, azok meg ledőlnek a súlyuk alatt. A zuhanó rácsok zaját keresem az ebédlőből hallatszó hangokban. Szomorú vagyok, hogy nem láthatom újra.
A folyosófogság egyébként is nagyon rossz. Főleg, hogy van egy másik gyerek is a kórtermünkben. Azzal dicsekszik, hogy rendőr az apja. Az egyik vasárnap, látogatáskor a szüleim sütit hagynak a szekrényemen. Ő szó nélkül befalja. Gyomorszájon váglak, mondja, ha nem adod ide a pénzt, amit tőlük kaptál. Elképzelem a gyomorszájat. Ha odavág, a fogaim hányom ki? Ellenállok. Szorítom a csillogó pénzdarabot. A rendőrgyerek vadul a gyomromba üt, kilök a néptelen folyosóra. Nem a fogaim potyognak, tényleg, hanem a könnyeim, nincs meg a pénzem, zihálva szedem a levegőt. Fiatal orvos talál rám. Kérdezi, miért sírok. Elveszett az új tízes, amit az anyukámtól kaptam. A zsebébe nyúl, keresgél. Nincs, csak papírtízesem, szabadkozik. Nem érti, miért nem fogadom el tőle a pénzt, s miért vagyok vigasztalhatatlan.
Romlik az ekcémám. Éjszakánként véresre vakarom a csuklóimat. A hatodikra hordanak injekciókúrára. Gyűlölöm az injekciót. Ordítva dobálom magamat, négyen fognak le. A szurkálás nem használ. Új módszerrel próbálkoznak, amiről titokzatosan csak annyit mondanak: boxerkötés. Bokszkesztyűkről fantáziálok. Az jár a fejemben, hogy most majd jól visszabosszulom a rendőrgyereknek a gyomorszájba vágást. Aztán csak annyi történik, hogy éjszakára vastagon betekerik mind a két kézfejemet gézzel, hogy ne tudjak vakarózni, és bezárnak egy olyan, felül is rácsos ágyba, amit az elmeosztályról kértek kölcsön. Reggelre persze csurom vér mindkét csuklómon a kötés.
Megint vasárnap. Lassú délután. Nem jöttek látogatók hozzánk. Gyere, mondja a kopasz kislány, menjünk a tetőre. Felsurranunk a lépcsőn a csapóajtóig. Nincs rajta a lakat. A kórház teteje lapos, elsétálunk az épület pereméig. A kislány leül, én mellételepszem. Sebhelyes kézfejem tenyerébe fogja. A napsütésbe lógázzuk a lábunk. Miért nincs hajad?, kérdem a kislányt. A mostohaanyám tépte ki, válaszolja. Aha, hallottam már ilyen gonosz mostohás mesét párat. Nézzük a parkot. A látóhatár szélére kanyart ír egy zagyva folyó. Lábunk alatt, a mélyben kis pokrócokon látogatók és betegek. Esznek, isznak, kártyáznak, fejtik a Füles rejtvényeit.
Ugorjunk, mondja hirtelen a lány. Ha leugrunk, meghalunk; meghalni nem rossz?, kérdezem tőle. Nem, suttogja, meghalni olyan…; többé már senki se bánt, többé már semmi se fáj. Szél támad, a keze mintha moccanna kezemben. Ekkor veti ránk magát néhány ápoló és takarító. Kapálózunk, sikítunk. Lecipelnek egy szobába. Injekciót nyomnak belém.
Üres, fehér falak, rácsos ágy, egy asztal, egy szék. Hol lehet a kislány, Istenem, hol lehet? Mit tehetnek vele még? Nyílik az ajtó, egy nővérke hozza az ebédemet. A leveses tányért tolja elém, mikor az elmeosztály felől felhangzik az üvöltés. Most nem egy-két hangot hallani csak, az összes őrült visít és vonyít és vinnyog. Mintha egy pokoli állatkert készülne elszabadulni. Rémülten nézek a tányéromba. Attól, amit benne látok, jókedv kerít hatalmába mégis. Ez az, fiúk, suttogom magam elé hangtalan, ez az!
A paradicsomlevessel kezdjétek!
Megjelent a Műút 2013041-es számában