2016 tavaszán hatodjára rendezte meg illusztrátorversenyét a House of Illustration és a Folio Society: a megmérettetésre bárki benevezhet, hogy munkáját megmutassa a szakmai zsűrinek. Idén 44 országból érkezett több mint ezer pályamű, melyből a legjobb huszonötöt hívták meg a House of Illustration kiállítására. A verseny látványosan szakít azzal a fájdalmas beidegződéssel, hogy az illusztráció csak a gyerekkönyvekre tartozik, és rendre a huszadik század kanonizált irodalmi alkotásait kínálja fel értelmezésre.
Az áprilisi könyvfesztiválon ezúttal Gabriela Ybarra spanyol elsőkönyves szerző volt a Spanyol Nagykövetség idei „ajándéka”, vagyis néhány nap alatt ő látogatott el Budapestre, a könyvfesztre, és vendégeskedett az ELTE-n és a Cervantes Intézetben. Két alkalommal is lehetőségem nyílt beszélgetni vele, és általa nem csupán egy rendkívül rokonszenves fiatal írót, hanem egy legalább ennyire szimpatikus spanyol kiadót is megismerhettem. El is szégyelltem magam, mert a Caballo de Troya madridi székhelyű kiadóra eddig nem figyeltem föl, pedig csupa friss, fiatal spanyol írást publikálnak, s ha ez önmagában nem lenne elég, csodaszép csomagolásban: kissé a régi idők plakátjait idéző, art decós ízlésvilágú, sokszor minden sallangtól mentes, csak a feliratra szorítkozó, „betűs” címlapokkal. És ez még nem minden, az összes könyvük kapható ebook formátumban is, mégpedig szokatlanul olcsón: a friss kiadványok egységesen 4 euro körül, a tavalyiak 3-ért olvashatók azonnal.<
Valószínűleg mindannyiukhoz eljutott néhány napja a hír: Ulickajára rátámadtak Moszkvában. Az írónő a tőle megszokott higgadt racionalitással válaszolt az újságírói megkeresésekre. Igen, ennyi erővel nagyobb baj is lehetett volna, másféle vegyi anyaggal tartós sérülést is okozhattak volna a bántalmazók. Az Egyének a történelemben, Oroszország a XX. században címmel kiírt Memorial-pályázat díjkiosztóján vett részt éppen diákokkal, akiket szintén megdobáltak és lefröcsköltek a Putyin-hívő ifjú aktivisták.
Umberto Eco számára megszűntek az értelmezés határai. Az író, irodalomtörténész, középkorkutató, szemiotikus, filozófus, esztéta, egyetemi professzor Eco február 19-én hunyt el milánói otthonában, a világ, a kortárs olasz és egyetemes kultúra pedig egyik legjelentősebb és legsokoldalúbb alakjával lett szegényebb.
Guntram Vesper neve a magyar olvasók számára valószínűleg nem cseng ismerősen, ami nem meglepő, hiszen a most 74 éves szerző annak ellenére, hogy húszas évei óta folyamatosan alkot, számos líra-, próza- és esszékötet, valamint hangjáték szerzője, eddig mégis inkább a német irodalmi paletta peremén helyezkedett el. Most megjelent rendhagyó formájú regénye azonban elnyerte a Lipcsei Könyvvásár Könyvdíját, egy csapásra az érdeklődés homlokterébe állítva ezzel a szerzőt.
Philippe Artières (1968) végzettsége szerint történész, de könyveiben erőszeretettel keveri a legkülönfélébb írástechnikákat, módszertani eljárásokat és olyan artisztikus megoldásokat, melyek hagyományosan összeegyeztethetetlenek volnának a nem fikciós szövegek semleges megfigyelő-író szerepével. Doktori disszertációját a 19. században megjelenő orvosi „tekintet”-ről írta, mely a hétköznapi írásos megnyilvánulásokban (levelek, önéletrajzok stb.) patológiai jeleket fedez fel (Clinique de l’écriture, La Découverte, 1998/2013). Később könyvet jelentetett meg a bűnözők, a bebörtönzöttek önéletírásairól (Le livre des vies coupables, Albin Michel, 2000). Artières-t az önkifejezés nem professzionális formái érdeklik, és ebben könnyű egy foucault-i ihletettségű módszertanra ismerni.
Elsősorban az Oxfordi Irodalmi Fesztiválról és az Angoulêmi Nemzetközi Képregényfesztiválról a friss Kikötői hírekben.
Kubában az év egyik első nagy kulturális újdonsága, hogy az évtizedes cenzúra után most megjelenhet George Orwell 1984-je, méghozzá állami könyvkiadónál, a Kulturális Minisztérium alá tartozó Arte y Literaturánál. 1960 és 1961 között még megjelent az 1984 és az Állatfarm is a Librerías Unidas Kiadónál, mielőtt Fidel Castro hivatalossá tette volna a szocialista államrendet. A 2016. február 11–21-i XXV. Havannai Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatják majd be, több mint negyven másik kiadvány mellett.
Az autobiografikusság, az életrajz, az életutak dokumentarista feldolgozása egyre inkább előtérbe kerül korunk irodalmaiban. Konferenciákat szerveznek róla, a nyár elejére interdiszciplináris szlavisztikai felolvasónapokat hirdettek például a témában Szombathelyre, s éppen lezajlott február elején egy másik a PIM-ben, ahol az orosz irodalom önéletrajzi szerzői közül Nabokovot, Dovlatovot, Szolzsenyicint és Salamovot emelte ki M. Nagy Miklós. Az első önéletírását követhetetlensége, utánozhatatlansága (Sartre-éról is ezt mondta Angyalosi Gergely), a másodikat anekdotikussága, az utolsó kettőt pedig a lágertapasztalatok irodalomba fordítása okán idézte meg.
Az óév és az újév fordulóján természetesen adódik az ötlet, hogy számba vegyünk néhány olyan könyvet az elmúlt év terméséből, amelyekről gyanítható, hogy a kortárs olasz irodalom maradandó értéket képviselő, vagy legalábbis nem a gyors feldésre ítélt alkotásai közé tartoznak. Az is természetesen következik, hogy előbb szerzőket sorol magában az ember, akiktől eddigi tapasztalataink alapján ilyesféle teljesítmény elvárható. Két olvasmányomról szeretnék mesélni.
