Még az Október folyóirat októberi számának könyvügynöke hívja fel figyelmünket Alisza Ganyijeva pletykák, hiedelmek, varázslások közt Dagesztánban játszódó Menyasszony és vőlegény című, a tradicionálist a nyugati irányokkal összekötő regényére.
Guzel Jahina, a harmincas éveinek végén járó elsőkönyves kazah írónő pedig rögtön bejutott a Nagy Könyv végső listájába, Ulickaja is lelkesedik érte. Elvétve találni az elmúlt évtizedek irodalmi folyamatában ilyen meggyőző, megrázó, elbűvölő, valódi prózát, írja róla, mint amilyen a Zulejka kinyitja a szemét. Elhurcolás, kitelepítés, túlélés a tajgában — erről szól eredeti hangon a mű, amely a legtöbb online szavazatot is megkapta, s első lett végül a listán, ami hárommillió rubellel járt.
Dalina Truszkinovszkaja három családot összefogó, Egyedüliek című családregényének cselekménye 1976-ban kezdődik. Fantasztikum, misztikum, démonok, látomások, a Halál és Szerelem szinte allegorikus alakjai népesítik be a nappalikat, s a bennük kavargó lelkeknek végül számot kell adniuk arról: miért rettegnek, s miért élnek szeretetlenül.
A sokkönyves (Kilenc kilencvened; Várj, meghalok s jövök) Anna Matvejeva Vera Sztyenyinaja irigysége című regényében pedig a gyermekét egyedül nevelő művészettörténésznő féltékenykedik a barátnőjére, akinek minden könnyen megy, gondolja ő, s mindezt teszik zenei, képzőművészeti környezetben.
„Nemzeti bestseller” lett Szergej Noszov egy sátáni karneválba forduló bűvészkonferenciája — Péterváron, ahova Moszkvából igyekszik matematikus hőse. Egy másik regényben is fantasztikus események zajlanak — az USA-ban élő Valerij Bocskov regényében a New Yorkban végzett bölcsészlány körül, aki Virginiától Délre, egy kisvárosba sodródik, tanítónő lesz, románcba bonyolódik egy tanítványával, s belefolyik a titokzatosan eltűnt elődje után folyó nyomozásba is.
Alekszej Ivanov új, Pocsék idő című regényében pátosztalanítja az afganisztáni veteránokat — bemutatva, hogyan kriminalizálódtak, s miként terrorizálnak, tartanak rettegésben egy (kitalált) kisvárost.
Andrej Geraszimov Hideg című, reális alapokon nyugvó fantasztikus-autobiografikus regényében majdnem elfagy minden Jakutföldön. Metafizikai rettenetté változik a szörnyű hideg, s nem csak azért, mert megszűnik a fűtés és az áram. Az életet tápláló ösztön kezd kimúlni, az emberek elhidegülnek saját ösztönvalójuktól.
Az autobiografikusság, az életrajz, az életutak dokumentarista feldolgozása egyre inkább előtérbe kerül korunk irodalmaiban. Konferenciákat szerveznek róla, a nyár elejére interdiszciplináris szlavisztikai felolvasónapokat hirdettek például a témában Szombathelyre, s éppen lezajlott február elején egy másik a PIM-ben, ahol az orosz irodalom önéletrajzi szerzői közül Nabokovot, Dovlatovot, Szolzsenyicint és Salamovot emelte ki M. Nagy Miklós. Az első önéletírását követhetetlensége, utánozhatatlansága (Sartre-éról is ezt mondta Angyalosi Gergely), a másodikat anekdotikussága, az utolsó kettőt pedig a lágertapasztalatok irodalomba fordítása okán idézte meg. Érzékelhetően újat mondott az előadó a nem ruszista közönségnek a Szépírók Fesztiválján (kár, hogy kimaradt beszámolójából Szolzsenyicin elismerő, beismerő gesztusa Salamov, a jóval többet szenvedett lágerlakó igazsága iránt, s maga is jelezte, hogy nem tisztán, elméleti értelemben vett életrajzokat, önéletrajzokat hozott szóba). Szilágyi Zsófia is utalt oroszos iskolázottsága kapcsán az orosz elméleti gondolkodás szerzőközpontúságának hiányára.
És hát ízlelgetjük a mélyinterjúkból kinövő, Nobellel honorált dokumentumprózát, benne a döbbenetes sorsokkal, életekkel, életutakkal, kataklizmákkal, traumákkal — az Elhordott múltjainkban például. S ez még csak nem is az afganisztáni háború vagy Csernobil könyve, „csak” a szovié, a posztszovjet emberé, aki ’90 előtt szocializálódott, s itt maradt — gesztusaival, megrögzöttségeivel, testi, lelki, mentális sebeivel. Emlékeivel, csalódásaival, élhetetlenségével — vagy éppen nagyon is életre valóságával. Szvetlana Alekszijevicsnél áradnak a szóbeli elbeszélések a hajmeresztő embertelenségekről, íródnak egymásra, kronologikus rendben sorjáztatva a hétköznapi kegyetlenségek a folyamatosan zajló történelemből. Előttünk a társadalom, a gazdaság, a szűnni nem tudó háborúk szubjektív lenyomatai. Például a posztszocialista szláv és kaukázusi nők történetei, akik ezekben az övezetekben továbbra is tartják a frontot, ápolják a sebesülteket, szedik össze s állítják elő az élelmet néha elképzelhetetlen nyomorúságban s halálközelségben. Bár visszatekintenek az egyéni és családi múltra, így a huszadik század egészére, keveredik az iszonyat: a 2. világháborús és ötvenes években megélt borzalmaik időnként alig különböznek a frissektől, így a csecsen testvérháborús öldökléstől. Nem csak ezekből áll össze azért a dokumentumfolyam: a megható, a meglepő, a lírai, a komikus is része a megtörtént életeknek és elbeszéléseiknek.
A cím fordításáról majd máshol, karakterszámom megtelt, de mindenki véleményt alkothat róla maga is. Fonetikusan visszaírom, ahogy a szerző megalkotta, hogy az új olvasók, a tárgyalt időszakban, azaz ’90 után születettek is értsék nálunk, akik nem tanulták már a cirill betűket (az első szó időt jelent): Vremja szekond hend.