Az idén 73 éves argentin író, Ricardo Piglia nemrégiben Antología personal (Személyes antológia) címmel önéletrajzi kötetet adott ki. Az önéletrajz azonban némiképp rendhagyó: Piglia nem életének eseményeit rögzíti, hanem korábban megjelent, vegyes műfajú szövegeit válogatja ki és rendezi sorba, valamelyest átírva-újraírva a Borges által is sokat idézett hérakleitoszi mondást, miszerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Piglia szövegfolyama a válogatás/szerkesztés során újfajta narratívát hoz létre: több ezer oldal kimarad, és alig háromszáz kerül a kötetbe, ez alkotja majd a szerző „végleges arcképét”, mely, ahogy az előszóban olvashatjuk, „hűségesebben ábrázolja őt, mint bármely más könyv, amit eddig kiadott.” A kötet összetétele meglehetősen vegyes, találunk benne elbeszélést, esszét, előadást, regény- és naplórészletet, és a legváltozatosabb témákat: szó esik a bokszról, a moziról, a pénzről, az argentin irodalomról — ezen belül Piglia kétségkívül a kortárs kánon egyik legjelentősebb megteremtője —, s annak emblematikus alakjairól, Macedonio Fernándezről, Roberto Arltról, vagy a „vendégekről”, így Witold Gombrowiczról is. A szövegek másik érdekessége, hogy a szerző nem jelöli a kiválasztott szövegrészletek keletkezésének időpontját, olyan ez, akár egy pillanatfelvétel 2014 júliusából, amikor Piglia lezárta a kéziratot, és önmagán, mint eddigi művei összegén, végigtekint.
Szőke Katalin joggal állapítja meg az orosz nőirodalomról: „Az általában értelmiségi olvasóközönségre számító, színvonalas, cselekményes, intellektuális jegyeket mutató, de nem esztétizáló prózát sorolják ide, például a Magyarországon inkább, mint Oroszországban népszerű Ljudmila Ulickaja regényeit, valamint Gyina Rubina műveit.” (Ugyanott a külföldön oroszul alkotó írónők közt Mariam Petroszjannal említi egy lapon Gyina Rubinát.) Jelen ismertetőmben róla írok.
Az évtizedek során a Nutella, ha nem is szorosan a kulturális életnek, de a fogyasztói kultúrának és az olaszok (valamint sok más nemzet) mindennapjainak szerves részévé vált, és bizonyára többen is egyetértenek azzal, hogy akár Umberto Eco írásait vagy Enrica Tesio első regényét (esetleg blogjait) olvassuk, akár az olasz költészet jelentős alakjaival-verseivel ismerkedjünk, akár A rózsa neve filmadaptációját vagy Az édes életet nézzük meg (újra) — mindegyik mellé jól eshet egy szelet Nutellás kenyér.
Március 12-én nyit a Lipcsei Könyvvásár, ekkor derül ki, ki veheti át az idén a Vásár Könyvdíját szépirodalmi kategóriában. Pillanatnyilag öt kötet verseng a díjért, amelyre 2005-ös alapítása óta az idén először jelöltek verseskötetet. Olyannyira meghatározó volt eddig a regények és novelláskötetek uralma, hogy Hubert Winkels, a zsűri idei elnöke is elbizonytalanodott és külön utána kellett néznie az alapító okiratban, egyáltalán lehetséges-e verseskötetek és színdarabok jelölése.
Danielle Mémoire 1947-ben született francia író, ezidáig 18 könyve jelent meg, kivétel nélkül a P. O. L. Kiadónál. Danielle Mémoire létezéséről Franciaországban is csak kevesen tudnak, nem tartozik az ünnepelt írók közé, díjakat sem nagyon kapott, könyvei nehezen adják meg magukat, küzdelmes, megterhelő olvasmányok. A szó szoros értelmében nem is beszélhetünk művekről, részek, részletek heterogén halmazáról van szó, töredékekről, naplóbejegyzésekről, az írás aktusára reflektáló fejezetekről, de mindenekelőtt jegyzetekről. Danielle Mémoire kedves kifejezése a rebut, vagyis a selejt, a hulladék (visszatérő cím/alcím a Cabinet des rebuts, selejtgyűjtemény, mely a cabinet des curiosités, a Wunderkammern fogalmára játszik rá).
Klasszikusok kritikai kiadásairól, életrajzi regényről és az angol nyelvű ír költészet Seamus Heaney utáni helyzetéről.
Mi lehet merészebb vállalkozás annál, mint az irodalom gyöngyszemeit a nagyközönség elé vinni, mégpedig tudós irodalmár tükrén keresztül? José Luis Gómez, aki tavaly óta a Spanyol Királyi Nyelvtudományi Akadémia tagja, erre tesz kísérletet. A nyelv komédiásai címen hirdetett rendezvénysorozat kezdeti sikerén felbuzdulva a napokban a Poema del Mío Cid, XIII. századi hősi ének felolvasását és értelmezését viszi a madridi Teatro de La Abadía színpadára. Az akadémikus professzor szerint elsősorban a szóbeliség kap fontos szerepet, amely által ezek az irodalmi remekművek közelebb kerülhetnek a mai közönséghez. Ki gondolta volna, hogy ez sikerülhet?
A közép-európai rendszerváltásokat egy-egy jelentős alkotó pályaívén át bemutató film hívta közös fedélzetre az orosz Vlagyimir Szorokint és a magyar Jankovics Marcellt. Az orosz író életműve jól ismert hazánkban, s nem először jár az A38-as hajón sem. A magyar rajzfilmes-etnográfus munkáin pedig nemzedékek nőttek fel nálunk és más nemzeteknél.
Egy kicsi és bátor római kiadó nemrégiben megjelentetett egy nagy és merész antológiát. A címe: La terra della prosa. Narratori italiani degli anni zero (1999–2014), azaz A próza földje. Olasz elbeszélők a nullás évekből (1999–2014). A kiadó neve L’Orma, a kötet szerkesztője Andrea Cortellessa, a Roma Tre Egyetem komparatisztikai, színház- és filmtudományi intézetének tanára, számos kortárs olasz irodalomról szóló tanulmány szerzője. A kötet a kiadó Fuoriformato (kb. Nem szabvány) című új sorozatában jelent meg, és hogy éppen ebben, az nem csak a közel ezeroldalas terjedelemmel indokolható.
Hiddensee egy nem túl nagy, mindössze 19 négyzetkilométeres sziget a Balti-tengeren, Rügentől nyugatra, a dán partokkal szemben. Az NDK-ban művészlelkek és másként gondolkodók is szívesen húzódtak ide a Stasi figyelő tekintete elől, de sokan próbáltak úszva eljutni Dániába is. Itt játszódik Lutz Seiler Kruso című regénye 1989-ben, a rendszerváltás évében.
