Nehéz ügy olasz kikötői híreket írni focivébé idején: a tudósítások kilencven százaléka a brazíliai eseményekről szól, a maradék tíz százalékot pedig Olaszország július elsejétől életbe lépett soros uniós elnöksége viszi. Még kedvenc kiadóm, a palermói Sellerio sem tudta magát visszafogni attól, hogy ne reagáljon valamiképpen a futball-világbajnokságra: megjelentetett egy vaskos kis antológiát a labdarúgásról: La partita di pallone. Storie di calco (Labdameccs. Focitörténetek) Laura Grandi és Stefano Tettamanti szerkesztésében. Huszonhét történet olvasható ebben a könyvben a fociról olasz és külföldi írók tollából, olyanoktól, mint Vasco Pratolini, Mario Soldati, Stefano Benni, Manuel Vázquez Montalbán vagy Nick Hornby. Nagyon különböző szerzők, részben a szépirodalom területéről, részben a szépirodalom és az újságírás határmezsgyéjéről érkeznek, és más-más nézőpontból, hol precíziós pontossággal írnak le egy-egy legendás gólt, hol pátosszal vagy éppen nosztalgiával, humorral, esetleg dühvel idézik fel a futballtörténet legendás pillanatait. Ez az antológia a kollektív emlékezetről is szól, epika: felidézi a győzelem vagy éppen a vereség sorsszerű pillanatát, a nemes játék örömét, amelyet még nem üzleti érdekek irányítottak, a tiszta, nemes szurkolást, amelyet még nem fertőztek rasszista, nacionalista indulatok. Hősi portrék olyanokról, akiket a bőrlabda tett naggyá, népi legendává. Mario Soldati például a ’82-es spanyol Mundialról tudósítva, a foci, a hatalom és a nemzeti identitás viszonyán elmélkedve ilyen profetikus gondolatokra ragadtatta magát: „Húsz, harminc év múlva, ha már az Európai Egyesült Államok valóság lesz, talán remélhetjük, hogy megszűnik vagy legalábbis lefékeződik, korlátozódik, gyengül a potentátok hatalma.”