Kategória Kikötői hírek

KH — olasz (2014. július 7.)

Nehéz ügy olasz kikötői híreket írni focivébé idején: a tudósítások kilencven százaléka a brazíliai eseményekről szól, a maradék tíz százalékot pedig Olaszország július elsejétől életbe lépett soros uniós elnöksége viszi. Még kedvenc kiadóm, a palermói Sellerio sem tudta magát visszafogni attól, hogy ne reagáljon valamiképpen a futball-világbajnokságra: megjelentetett egy vaskos kis antológiát a labdarúgásról: La partita di pallone. Storie di calco (Labdameccs. Focitörténetek) Laura Grandi és Stefano Tettamanti szerkesztésében. Huszonhét történet olvasható ebben a könyvben a fociról olasz és külföldi írók tollából, olyanoktól, mint Vasco Pratolini, Mario Soldati, Stefano Benni, Manuel Vázquez Montalbán vagy Nick Hornby. Nagyon különböző szerzők, részben a szépirodalom területéről, részben a szépirodalom és az újságírás határmezsgyéjéről érkeznek, és más-más nézőpontból, hol precíziós pontossággal írnak le egy-egy legendás gólt, hol pátosszal vagy éppen nosztalgiával, humorral, esetleg dühvel idézik fel a futballtörténet legendás pillanatait. Ez az antológia a kollektív emlékezetről is szól, epika: felidézi a győzelem vagy éppen a vereség sorsszerű pillanatát, a nemes játék örömét, amelyet még nem üzleti érdekek irányítottak, a tiszta, nemes szurkolást, amelyet még nem fertőztek rasszista, nacionalista indulatok. Hősi portrék olyanokról, akiket a bőrlabda tett naggyá, népi legendává. Mario Soldati például a ’82-es spanyol Mundialról tudósítva, a foci, a hatalom és a nemzeti identitás viszonyán elmélkedve ilyen profetikus gondolatokra ragadtatta magát: „Húsz, harminc év múlva, ha már az Európai Egyesült Államok valóság lesz, talán remélhetjük, hogy megszűnik vagy legalábbis lefékeződik, korlátozódik, gyengül a potentátok hatalma.”

KH — német (2014. június 23.)

Später Ruhm, azaz Kései hírnév címen jelent meg pár hete Arthur Schnitzler, a századforduló és a bécsi modern egyik legjelesebb szerzőjének egy idáig eltűntnek hitt korai elbeszélése. 2013-ban lelt rá a mű teljes tiposzkriptjére egy cambridge-i archívumban Wilhelm Hemecker és David Österle.

KH — francia (2014. június 9.)

Milan Kundera legújabb könyve, a La fête de linsignifiance(közelítőleg: A jelentéktelenség ünnepe) leginkább első franciául írott regényét, az 1995-ben megjelent La Lenteurt (magyarul Lassúság) idézi. A Lassúság főszereplője egy hajnali parkban találkozik össze egy fiatal lovaggal, aki egyenesen Vivant Denon livertinus novellájából lépett elő (ez az írás Kundera bevallása szerint nagyban hozzájárult ahhoz, hogy francia nyelven kezdett publikálni). Ez a korszakok és társadalmak egymásra montírozásával operáló technika mindig is jól állt neki: egyrészt a történetvezetés lényegesen oldottabbá válik, másrészt az esszéisztikus betétek sem hatnak idegenül. Ami a La Lenteurben valóban megragadó volt, az csupán félig-meddig tudható be Kundera prózaírói erényeinek. A lassúságra vonatkozó kultúrtörténeti fejtegetések, a lassúság fogalmának szerelmi diskurzusba ágyazása egyszerre volt véresen komoly, szomorú, szatirikus és könnyed. Ugyan a jól működő recept másodszorra is hatásos, a La fête de linsignifiance mégsem ismétli meg a bravúrt. Valahogy nem fut ki kellőképpen, a részletek nem találják meg megfelelő helyüket. Van itt értekezés a köldök szerepéről a modern kor szexuális képzeletvilágában (ez a fő szál!), a történelmi ellenpontot Sztálin bizalmasa, a vizelési problémákkal küszködő Kalinyin elvtárs személye adja, és innentől elszabadulnak az asszociációk: jön Königsberg (a majdani Kalinyingrád), jön Kant és a Ding an Sich, egy csavaros Sztálin-anekdota, egy kamu-pakisztánit beszélő ex-színész, aki pincérként tevékenykedik a párizsi felső tízezer összejövetelein, és persze esszébetétek a jelentéktelen karakterjegy szexuális csábítóerejéről. A karcsú kis könyv végén a Luxemburg kertben támolyognak a másnapos szereplők, majd egyszeriben a vadászatra öltözött Dzsugasvili jelenik meg személyesen, sörétesével szétdurrantja néhány francia királyi szobor fejét, majd egy fogatra pattan és eltűnik a kétezres évek párizsi forgatagában.

KH — angol (2014. május 26.)

A Gabriel García Márquezt búcsúztató írások közül kiemelkedik Salman Rushdie-é, aki (a Telegraph április 25-i számában) minden fenntartás nélkül a legnagyobbnak nevezte „mindannyiunk közül”, és arról beszélt, mennyire sajátjának érezte a szerző világát. „Ismertem — írja — az ezredeseit és a tábornokait — legalábbis az indiai és pakisztáni megfelelőiket — a püspökei az én mullahjaim voltak, a vásári utcái az én bazárjaim. Az ő világa az én világom volt — spanyolra fordítva. Nem is nagy csoda, hogy beleszerettem. Nem a mágiáért (bár egy olyan író számára, aki a tüneményes keleti »varázsmeséken« nevelkedett, ez is vonzó volt), hanem a realizmusáért.” Értelmezésének legfőbb mozzanata (s itt nyilván saját műveiről éppannyira beszél, mint Márquezről, Kafkáról, Borgesről s a többi irodalmi hőséről), hogy — ma, amikor a fantasy-regények alternatív valóságai hatnak a legkönnyebben az olvasókra — ne tévesszük szem elől az irodalmi mágia valóságigényét. Érdekes, hogy a BBC által megszólaltatott Ian McEwan is éppen ezt emelte ki: meglepő módon Dickenshez hasonlította az elhunytat, részben azért, mert szerinte ő volt az utolsó, aki egyszerre tartozott korának legfinomabb tollú és legnépszerűbb szerzői közé, részben pedig szociális érzékenysége, az élet fizikai körülményeire fordított figyelme miatt.

KH — spanyol (2014. május 12.)

A nemrégiben véget ért Budapesti Könyvfesztivál idén a spanyol elsőkönyves írót, Jesús Carrascót és az argentin krimiszerzőt, Pablo de Santist fogadta a spanyol nyelvű irodalom képviselői közül. Jesús Carrasco eredetileg reklámszövegíróként kereste a kenyerét, ám úgy tűnik, ezt most örökre félreteheti, mert első regénye, az Intemperie — magyarul tavaly jelent meg Kegyetlen idő címmel Dobos Éva pazar fordításában — világszerte hatalmas elismerést hozott: 2013-ban, a megjelenés évében csak Spanyolországban 13 kiadást ért meg, mára 18 nyelvre fordították le, és épp filmet forgatnak belőle. Pedig a kötet első ránézésre nem tipikus bestseller, sokkal inkább nagyon spanyol és nagyon vidéki dráma, minimális szereposztással: egy otthonról menekülő kisfiú, egy kecskepásztor, és az őket üldöző, mindenható csendbiztos rendkívül szűkszavú históriája. Ezzel szemben Pablo de Santis egészen nagyszabású szerkezetekben gondolkodik. Az El enigma de París (magyarul Párizsi rejtély címmel idén került a boltokba a Kossuth Kiadó spanyol krimisorozatában) egyenesen az 1889-es párizsi világkiállítás forgatagába kalauzol, ahol a Tizenkét Detektív találkozóra gyűlik össze, hogy szakmájuk titkait megvitassák, és egyúttal titkos fegyvereiket is bemutassák a nagyérdeműnek. Ám a kavalkádban a párizsi detektívet holtan találják, és a többieknek nyomban éles helyzetben kell bizonyítaniuk rátermettségüket. (Mondani sem kell, hogy a helyzetet nem más, mint az argentin detektívsegéd oldja meg briliáns logikával.)

KH — orosz (2014. április 28.)

A külfölddel, a külföldivel, az idegennel, idegenszerűvel való viszony tematizálódik sok más friss (és régi) szövegben is az orosz kulturális palettán. A határaikon kívül élők és alkotók helyzete ugyancsak folyamatos reflexiójuk tárgya — diszciplínáik alakulnak a „közeli külföld”, a „távoli külföld” irodalmainak tanulmányozására. A több hullámban megvalósuló, történeti perspektívában szemlélhető emigráció és a közelmúlt „újoroszainak” kiáramlása feszültségteli viszonyt képez a célországokban. Így a franciáknál, akik hagyományos befogadói az oroszok migrációjának: Nizzában külön templomuk is van a régieknek és újaknak, akik közül az utóbbiak az „újgazdag” címkét kapják a fehérorosz emigránsok leszármazottaitól, akik keveslik azt a szellemi és anyagi ráfordítást, törődést, amivel az újak részt vesznek e kettős kötődés kialakításában. Előfordul azonban, hogy orosz gyökereikhez a már kint születettek is későn, nehéz, magányos léthelyzetben találnak el. Akik nem a templom körül csoportosulnak, s a nyelvet sem hozzák otthonról.

KH — olasz (2014. április 14.)

Az április 24–27 között megrendezésre kerülő Budapesti Könyvfesztivál két olasz íróvendége az itáliai kortárs irodalom egészen különböző irányzatait képviselik mind stílusuk, mind az általuk megidézett világok és tematikájuk alapján. Giuseppe Lupo prózája a mesés, mágikus fantáziarodalom nyelvi leleményekkel gazdagított remeke, az elsőkönyves Marco Magini műve pedig a dokumentumokra épülő tényirodalom műfajába tartozik.

KH — német (2014. március 31.)

„Az ünnep előestéje az uckermarki Fürstenfeldében. Alszik a falu. Kivéve a révészt — ő halott. És Kunznét, a farkasvak festőnőt, aki most először szeretné megörökíteni faluját éjszaka. Egy harangozó és tanítványa félrevernék a harangokat: azok azonban eltűntek. Egy róka tojások után jár a kölykeinek, és Schramm úr, a néphadsereg korábbi ezredese képtelen eldönteni, hogy cigarettáért induljon vagy főbe lője magát. Mindenkinek megvan a küldetése. Mindenki be akar fejezni valamit, mielőtt megvirrad. Állítólag egyikük sem volt tanúja, hogyan törtek be a tájházba. A falu archívuma azonban nyitva áll. Mégsem az gyötri az álmatlan lakókat, mit loptak el, hanem ami kiszabadult. Rémeket szül az éjszaka: Régi történetek és emlékek, mítoszok és mesék törtek elő és kísérik az embereket házaik körül.” Ezzel a rövid fülszöveggel ajánlja a Luchterhand Kiadó Saša Stanišić legújabb regényét az olvasó figyelmébe, ennél azonban nyilván nagyobb hatást gyakorol majd az eladásokra, hogy a Bosznia-Hercegovinából származó, 1992 óta Németországban élő szerző Vor dem Fest, vagyis az Ünnep előtt címet viselő műve nyerte el szépirodalom kategóriában a Lipcsei Könyvvásár Könyvdíját.

KH — francia (2014. március 17.)

A 2014-es év kifejezetten gazdag francia irodalmi évfordulókban. Idén 200 éve hunyt el de Sade márki, és bár a Sade-reneszánsz nagyjából fél évszázada töretlen, jobban mondva a recepció nem szűnő kitartással igyekszik jóvá tenni lemaradását, már az év elején érezhető egyfajta élénkülés. Hogy csak a legérdekesebbet említsük, tavaly év végén adták ki újra Jean-Jacques Pauvert (1926; Sade egyik legelső 20. századi kiadója, szerkesztője volt az 50-es években) 80-as évekbeli, háromkötetes, grandiózus monográfiáját, a Sade vivant-t (Élő Sade, Le Tripode).

KH — angol (2014. március 3.)

E hónap hírei között olvashatunk a legújabb Shakespeare-kézikönyvről, Ben Jonson életművének kritikai kiadásáról, a George Eliot iránt növekvő érdeklődésről, valamint friss amerikai író-életrajzokról: Jack London, Norman Mailer és J.D. Salinger a célkeresztben.