Kategória Kikötői hírek

A napokban elhunyt José Emilio Pachecoról, s a mexikói irodalom színe-javáról: Eduardo Lizalde, Elena Poniatowska és Jorge Volpi az eheti kikötői hírekben.

Nem könnyű orosz nyelvű könyvhöz jutni Magyarországon, a vidéki városokban és Budapesten sem. Tanúi lehetünk kísérleteknek, amelyek behoznák hazánkba őket. Ilyen a Zebra Je Kiadó esete is Gecse Géza történésszel, rádiós szerkesztővel, aki először a Ráday Könyvesházba, néhány éve pedig a Nyugati melletti BookStation könyvesboltba szervezte be az érdekes nevű moszkvai kiadó termékeit.

Pier Paolo Pasolini az Utcakölykök és az Egy erőszakos élet (magyarul mindkettő a Kalligram Kiadónál jelent meg a közelmúltban a Pasolini-életműsorozatban) után nem írt többé hagyományos regényt, a ’60-as évektől kezdve figyelme elsősorban a forgatókönyvírás és a film felé fordult. A milánói Il Saggiatore Kiadó nemrégiben közreadott egy elveszettnek hitt Pasolini-művet, amelyből megsejthető, hogyan alakult volna a későbbiekben Pasolini prózaírói pályája, ha ezt az irányt választja. Az 1959-ben keletkezett mű címe La Nebbiosa (problémás a magyar fordítás, ugyanis egy nőnemű melléknév a cím: „a ködös”, de a jelzett szó hiányzik), és valójában egy forgatókönyv, amely húsz évvel a szerző halála után, 1995-ben bukkant fel a Filmcritica folyóirat archívumában, és a lap akkoriban közölt is belőle részleteket. A 2013 novemberében megjelent kötet a mű teljes, jegyzetekkel és az eredeti kézirat néhány lapjának fotómásolatával kiegészített kiadása.

Sybille Lewitscharoff vehette át október végén a legnagyobb német irodalmi elismerésként számon tartott Georg Büchner-díjat. Az 1954-es születésű, apai ágon bolgár gyökerű írónő 1994-ben debütált 36 Gerechte (36 igaz ember) című kötetével, amelyet azóta több regény is követett. Munkásságát számos díjjal ismerték már el, a 2009-ben megjelent Apostoloff című kissé groteszk roadmovie-jával nemcsak a Lipcsei Könyvvásár Könyvdíját nyerte el (lásd Műút 2009013, 90), de azóta érezhető, hogy még fokozottabb figyelem irányul munkáira. A 2013-as Büchner-díjat odaítélő grémium indoklásában olyan szerzőként méltatja, aki „fáradhatatlan megfigyelőképessége, elbeszélői fantáziája és nyelvi leleményessége által puhatolja ki a határait mindannak, amit hétköznapi valóságnak vélünk. […] Írásai elmélyítik és kiszélesítik a német jelen pontos észlelését a szatirikus, a legendás és fantasztikus regiszterekben. A lét alapvető filozófiai és vallási kérdéseit a nagy irodalmi tradíciók és az üdítően sallangmentes játékkedv különös kereszttüzében fejti ki az írónő.” Legutóbb Blumenberg című regénye jelent 2011-ben meg, valamint frankfurti és zürichi poétikai előadásainak anyaga Vom Guten, Wahren und Schönen (A jóról, az igazról és a szépről) címmel 2012-ben.

A francia irodalmi élet legrangosabb irodalmi díját, a Prix Goncourt-t idén novemberben Pierre Lemaitre vette át Au revoir là-haut (Viszlát odafent) című regényéért (Albin Michel). A Goncourt lassan már intézménynek számít, de megszokhattuk, hogy a díjazottak iránt hirtelen felélénkülő, nem csak piaci értelemben vett érdeklődést nem egyszer a legdurvább felejtés követi. Pierre Lemaitre könyvének utóéletét nehéz volna megjósolni, az azonban bizonyos, hogy díjazásával a zsűri gesztus értékű nyitást tett az irodalmi határműfajok felé. Lemaitre ugyanis az Au revoir là-haut előtt már sikeres krimiíróként volt ismert hazájában. A díj kihírdetése után adott interjújában ki is emeli, hogy a zsűri idei döntése sokat tehet az úgynevezett „könnyű műfajok” lekezelő megítélése ellen. A bizottság indoklása egyértelműen elismerően szól Lemaitre múltja felől, és kiemeli gördülékeny stílusát, elbeszélői lendületét, vagyis a 110 éve alapított díj idei nyertese olyan alkotóként vált esélyessé, aki képes magára vonni a nagyközönség érdeklődését. Csak az arányok kedvéért: az augusztus végén megjelent könyvből két hónap alatt, vagyis még a díj elnyerése előtt 400 ezer példányt adtak el. A történet az első világháború időszakában játszódik, amely korszak valamiért rendkívül népszerű a kortárs francia regényírók között, elég, ha a tavaly megjelent Echenoz-regényre, a 14-re gondolunk. A háború végével indít a könyv, 1918. november 2-vel, egy negyvenoldalas csataleírással. A csata szó szerint vérfürdő, amelynek összesen 3 darab túlélője a regény szereplője lesz. A kritikák egyrészről hangsúlyozzák, hogy a könyv a francia társadalom mulasztásainak tablója, ahogyan képtelen volt számot vetni és feldolgozni a háború borzalmait, másrészről kiemelik, hogy az Au revoir là-haut politikailag inkorrekt, de egyedi, eredeti és művészileg kiemelkedő műben reflektál egy társadalmi traumára.

Byron-monográfia, párhuzamos Robert Browning kritikai kiadások, Philip Larkin és Kingsley Amis kapcsolatrendszerét bemutató könyvek, valamint Thomas Pynchon új nagyregénye az angol nyelvterület ehavi fontos hírei közt.

Ha vetünk egy pillantást az elmúlt hét könyveladási listáira, azt találjuk, hogy Spanyolországban is beköszöntött az ősz, és a nyári könnyed, szórakoztató-erotikus olvasmányokat felváltotta az őszi borús-misztikus hangütés. A top 10-es listában (melyből azért jó néhány változat kering, kiadói érdekeltségektől vagy épp olvasói ízléstől, tematikus vagy országok szerinti bontástól függően) elsősorban a szokásos nemzetközi bestsellereket találjuk: Murakami Haruki A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei című kötete és Dan Brown Infernója Spanyolországban is verhetetlen, ám némi reménységre ad okot, hogy a tízes listára három (helyenként négy) friss spanyol nyelvű regény is felkerült.

Anna Golubkova a Volga nevű irodalmi folyóiratban egy nagy visszhangot kiváltó kiadói akcióról számol be Pétervárról, ami nemcsak a péterváriak, hanem az egész könyvszerető nyilvánosság figyelmét felkeltette, s Moszkvában is termékeny vitát folytattak róla az ottani bemutatkozáson. Egész nyáron át minden hétfőn a Szvojo Izdatyelsztvo (Saját Kiadó) kiadott egy-egy kortárs verseskötetet, amit a projekt részeként hétfőnként be is mutatott. Tizenegy verseskönyv jelent meg tizenegy héten át ebben a Hirtelen verseknek elkeresztelt sorozatban. Néhány közülük: Iván Szokolov: Halottaim; Viktor Szamojlov: Halott grúz; Alekszej Kujanyica: Mások; Darja Szuhovej: Nem lesz később; Vagyim Kejlin: Libr, a szörnyű vadállat; Ligyija Cseregyejeva: Ártatlan gyengeségek; Vaszilij Borogyin: Eső-levél; Andrej Muzsdaba: A házban egér él; Pjotr Orlov: A felszín egyenetlenségei (kiejtve: Nyiróvnosztyi pávérhnosztyi). A cikk szerint ezek majdnem mind első — vagy szerzőjüktől általában hosszú szünet után kikerülő — kötetek. (Mint látjuk, az oroszok szintúgy bajlódnak a „kezdő”, „fiatal”, „elsőkönyves” szerző kategóriájával…) A vállalkozás azon melegében keresi, értelmezi is helyüket és veti össze a könyveket egymással. Újdonságukkal, frissességükkel, a kortárs költészeti folyamatokba, irányzatokba és a hagyományba történő bekapcsolódásukkal a kortárs orosz lírára irányították újra a figyelmet. Nekem — szerény eszközeimmel — csak rövid bemutatásuk a célom itt és most; egy (néhánnyal ezelőtti) kikötői tudósításom után, íme, megint mai orosz verseskötetekről számolok be.

„A halál egy útkanyarulat, meghalni csak annyi, hogy már nem látszódunk” — ez a mondat Antonio Tabucchi (1943–2012) legújabb kötetében olvasható, és annál is inkább mély értelmet nyer, mert posztumusz megjelenésről van szó: Per Isabel. Un Mandala (Isabelnek. Mandala). A kötetet a Feltrinelli Kiadó a szerző halálának első évfordulójára időzítette, ez év szeptemberére, amikor Tabucchi 70 éves lett volna. Valóban olyan, mintha a szerző egy kanyar mögül szólna hozzánk, olvasókhoz: mi már nem látjuk őt, de még halljuk a hangját. Azt az írói hangot, amelyet korai műveiből, a ’80-as évek második felében és a ’90-es évek elején írt elbeszéléseiből, kisregényeiből ismerünk, és amely a Notturno indiano (Indiai éjszaka), a Filo dell’orizzonte és a Requiem metafizikus, vizionárius prózáját idézi újra.

Közelmúltban elhunyt szerzőkről emlékezik, s a Német Könyvdíj idei esélyeseiről s győzteséről ad hírt a friss német kikötői hírcsokor.