Az idén 73 éves argentin író, Ricardo Piglia nemrégiben Antología personal (Személyes antológia) címmel önéletrajzi kötetet adott ki. Az önéletrajz azonban némiképp rendhagyó: Piglia nem életének eseményeit rögzíti, hanem korábban megjelent, vegyes műfajú szövegeit válogatja ki és rendezi sorba, valamelyest átírva-újraírva a Borges által is sokat idézett hérakleitoszi mondást, miszerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Piglia szövegfolyama a válogatás/szerkesztés során újfajta narratívát hoz létre: több ezer oldal kimarad, és alig háromszáz kerül a kötetbe, ez alkotja majd a szerző „végleges arcképét”, mely, ahogy az előszóban olvashatjuk, „hűségesebben ábrázolja őt, mint bármely más könyv, amit eddig kiadott.” A kötet összetétele meglehetősen vegyes, találunk benne elbeszélést, esszét, előadást, regény- és naplórészletet, és a legváltozatosabb témákat: szó esik a bokszról, a moziról, a pénzről, az argentin irodalomról — ezen belül Piglia kétségkívül a kortárs kánon egyik legjelentősebb megteremtője —, s annak emblematikus alakjairól, Macedonio Fernándezről, Roberto Arltról, vagy a „vendégekről”, így Witold Gombrowiczról is. A szövegek másik érdekessége, hogy a szerző nem jelöli a kiválasztott szövegrészletek keletkezésének időpontját, olyan ez, akár egy pillanatfelvétel 2014 júliusából, amikor Piglia lezárta a kéziratot, és önmagán, mint eddigi művei összegén, végigtekint.
A Tusquets Kiadó által alapított, immár XXVII. Comillas-díjat ugyancsak egy összegző jellegű, életrajzi mű, Manuel Alberca (1951) La espada y la palabra, vida de Valle-Inclán (A kard és a szó: Valle-Inclán élete) című kötete nyerte. A szerző méltatása során kiemelték az alapos kutatómunkát, melynek során Alberca „először mutatta meg a valódi embert, és megszabadította őt az alakja köré szőtt legendáktól”. A pályázatra 78 kézirat érkezett, a zsűri ezek közül választotta ki Alberca munkáját, melyet áprilisban nyomtatásban is olvashatunk. A kötet szerzője korábban már behatóan foglalkozott az önéletírás műfajával, melynek eredménye, az El pacto ambiguo. De la novela autobiográfica a la autoficción című tanulmánykötet (2007) méltán tekinthető a mostani mű kiindulópontjának. A friss kötetben a malagai egyetem tanára elsősorban azt vizsgálja, vajon a spanyol modernizmus kétségkívül egyik legeredetibb alakja esetében hol végződik az ember, és hol kezdődik a megkreált figura, hisz kétségtelen, hogy Valle-Inclán műveire erősen rányomja a bélyegét a szerző rendkívül eredeti, groteszk személyisége: Ramón María del Valle-Inclán (1866–1936) az irodalomhallgatók kedvence, századfordulós kávéházak baljós alakja, a félkezű dandy — ugyanakkor a szerző igyekszik hamar eloszlatni a kétségeket, és csaknem 800 oldalas munkájában cáfolja a Valle-Inclán körül kialakult szinte összes mítoszt: eszerint az esperpento műfajának megalkotója nem volt sem bohém, sem született zseni, sem baloldali, sem vallásellenes, sőt, a közhiedelemmel ellentétben anyagi nehézségei is csak ritkán akadtak, cserébe azonban meglehetősen átlagos, szinte unalmas életet élt, melynek során egyre csak önmagát és irodalmi művét csiszolgatta. Egy mítoszt azonban Alberca is fönntart, s könyvének is ez lesz a kiindulópontja: bizonyított tény, hogy Valle-Inclán 1899. július 24-én egy kávéházi szóváltást követően verekedésbe keveredik, melynek következményeként amputálni kell a bal karját; ettől fogva az író egyik legfontosabb módszerévé az válik, hogy egy-egy valós életrajzi adatból kiindulva, s azt fiktív információkkal feldúsítva, mintegy a saját élete hamisításával, fikcionalizálásával szövi történeteit, s ezáltal az első irodalmi „celebek” egyikévé válik, akinek tudatosan megkonstruált élettörténete is szinte műalkotásszámba megy.
Végezetül lássunk még egy kötetet, melynek kiindulópontja az önábrázolás: Rafael Roa és Jesús León fotográfusok a madridi identitás mibenlétére keresik a választ, s hasonló montázstechnikát alkalmaznak, mint amit Piglia esetében már láthattunk, azzal a különbséggel, hogy itt a vizuális elem válik hangsúlyossá. A két fotós módszere, hogy találomra járják a várost, és néhány perces mikrointerjúkat követően lefényképezik a számukra érdekesnek tűnő embereket: ezekből az írott-fényképezett portrékból ad közre az Anaya Kiadó gondozásában megjelent Gente de Madrid (Madridi emberek) című album mintegy 330 darabot. A kiadó szabta korlátok miatt a képek nagy része egyetlen nyáron készült, főként szabad térben, illetve bárokban és éttermekben (a válogatási módszer is tökéletesen szubjektív persze, és a fotósok személyes választását tükrözi). A kötetet bizonyos tekintetben Brandon Stanton Humans of New York című nagyszabású projektje ihlette, melynek során a művész egy Facebook-oldalra tette ki a New Yorkban készült portrékat az ábrázolt személyek rövid életrajzi jegyzete kíséretében; az oldal 12 millió internetes követőre talált, s máig frissül, legutolsó „gyümölcse” pedig egy jókora könyv, mely az internetes anyagből közöl válogatást. A spanyol projekt ugyan nem ilyen spontán, ám nem kevésbé tanulságos: megfordítja a sorrendet, és a könyv után a szerzők internetes megjelenésen is gondolkoznak. A kötet megálmodója pedig nem más, mint a kiadó egyik vezetője, a kubai származású Eugenio Tuya, aki húsz éve él Madridban, és a város identitását természetesen a sokszínűségben véli felfedezni.