Guntram Vesper neve a magyar olvasók számára valószínűleg nem cseng ismerősen, ami nem meglepő, hiszen a most 74 éves szerző annak ellenére, hogy húszas évei óta folyamatosan alkot, számos líra-, próza- és esszékötet, valamint hangjáték szerzője, eddig mégis inkább a német irodalmi paletta peremén helyezkedett el. Most megjelent rendhagyó formájú regénye azonban elnyerte a Lipcsei Könyvvásár Könyvdíját, egy csapásra az érdeklődés homlokterébe állítva ezzel a szerzőt. Frohburg egy nem túl nagy és nem túl jelentős városka Lipcse közelében, az író szülővárosa és egyben a regény címe is. Itt született Vesper 1941-ben és itt nevelkedett egészen 1957-ig, amikor is az egyre fokozódó hatósági zaklatások miatt Nyugat-Berlinen át az NSZK-ba menekült a család. Vesper rövid ideig germanisztikát és történelmet hallgatott a Giesseni Egyetemen, majd orvostudományt és bölcsészettudományokat Göttingenben. Később itt telepedett le és teremtett egzisztenciát szabadfoglalkozású íróként. Frohburg és az emlékezés már korábban is többször megjelenő elemek életművében, jelen regényben azonban több mint ezeroldalas, fejezetekkel vagy bekezdésekkel alig tagolt, sok szálon futó és számtalan szereplőt felvonultató emlékfolyammá dagadtak. A mű az 1930-as évektől egészen napjainkig ragadja meg a történelmet és emel ki számos történetet: a kisajátítások, a szovjet katonai parancsnok általi kivégzések éppúgy szóba kerülnek, mint a hétköznapi pletykák vagy a családtagok sajátos vonásai. Sokan úgy értelmezik, hogy Vesper újrateremti a nyelven át hazáját, szülőhelyét, család- és kortörténetét, mások szerint ugyanakkor önnön létének sajátos fenyegetettségét is igyekszik feldolgozni. Ez utóbbira két epizód is utal: egyrészt a környéken lakó gyilkos története, aki szisztematikusan gyilkolta Vesper nagyszülei utcájában a lakókat és épp a nagyszülők elleni támadás előkészületei közben fogták el, az írót magát is megmentve ezzel. A másik történet a Harmadik Birodalom kegyetlen szelekciós gyakorlatára referál: Vesper alig egy évvel azután esett át a gyermekbénuláson, hogy filmekben propagálták a beteg vagy fejlődési rendellenességgel küzdő gyermekek eliminálásának akkora már bevett gyakorlatát. Részben erre, a csupán utólagosan érzékelt fenyegetettség alapélményre vezetik vissza a regényben számos ponton, például a háború után fiatal lányok ellen elkövetett gyilkosságok vagy politikai túlkapások formájában megjelenő erőszakot. Összességében leginkább apró szemű mozaikhoz hasonlítják a művet a recenziók, bár akad, aki úgy véli — például Wiebke Porombka, a Die Zeit recenzense —, a számtalan apró kőből végül nem rajzolódik ki kép. Mások szerint azonban olyannyira szuverén a regény, hogy fittyet hány az utóbbi évtizedek olvasási és könyvpiaci trendjeire.
Szépirodalmi kategóriában Marion Poschmann Geliehene Landschaften — Lehrgedichte und Elegien (Kölcsönvett tájak — Tanköltemények és elégiák), Roland Schimmelpfennig An einem klaren eiskalten Januarmorgen zu Beginn des 21. Jahrhunderts (A XXI. század hajnalán egy tiszta, jéghideg januári reggelen), Nis-Momme Stockmann Der Fuchs (A róka) és Heinz Strunk: Der goldene Handschuh (Az aranykesztyű) című műveivel versengett Vesper regénye. Ez utóbbi, vagyis Strunk regényének egyik különlegessége, hogy az elsősorban médiaszemélyiségként és humoristaként ismert szerző igen messzire merészkedik eddig bevált autobiografikus, anekdotikus, helyenként keserédes vagy éppen fanyar humorú írásmódjától. Az aranykesztyű ugyanis az 1970-es években Hamburg kétes hírű St. Pauli negyedében garázdálkodó sorozatgyilkos, Fritz Honka életéről szól, aki többekkel együtt jórészt az Aranykesztyűben, a boksz Európa-bajnok Herbert Nürnberg által alapított kocsmában tengette napjait. A pokol felé vezető végállomás vagy utolsó megálló vendégeinél csak a züllött utcalányokat nézték kevesebbe, akik közül legalább négy végezte agyonverve Honka padlásán. Strunk regénye elsősorban nem az áldozatokra, hanem a gyilkos „fejlődésére” fókuszál, részben párhuzamba állítva azt egy hajótulajdonos dinasztia hasonló szexuális szokásokkal bíró tagjának történetével. A regény a témából adódóan persze erősen feszegeti az olvasó undorküszöbét, a kritika ugyanakkor a semleges, de nem szenvtelen elbeszélésmódjáért, valamint a speciális miliő igen aprólékos és élethű megrajzolásáért dicséri a művet.
Amikor 1916. március 16-án, halála után három nappal Marie von Ebner-Eschenbachért szólt a rekviem, egész Bécs összesereglett a Stephans-dómban. „Nemcsak korának egyik legismertebb írónőjétől, hanem az autodidaktától is búcsúztak, aki mivel lánynak született, se latint, se görögöt nem tanulhatott, később azonban a megannyi akadály ellenére is érvényesülni tudott és végül az első nő lett, akit felvettek a Concordia Sajtóklubba és a Bécsi Egyetem első női dísztoktora lett” — vezeti fel röviden a száz éve elhunyt realista írónő érdemeit Stefan Gmünder a Der Standard elektronikus felületén. Andreas Puff-Trojan pedig rámutat, hogy habár a közvélemény hajlamos von Ebner-Eschenbachot kizárólag a sokáig iskolai tananyag, Krambabmbuli című — leginkább Maupassant elbeszéléseire emlékeztető —, kicsit giccsesen megható elbeszélés szerzőjének tekinteni, életműve ennél jóval összetettebb. Számos különböző, a kor normáit meghaladó nőalak pszichológiai megalapozottságú rajzolatát nyújtják regényei és elbeszélései. Ezeket most a Residenz-Verlag négykötetes új kiadásában veheti kézbe az olvasó, Daniela Strigl Berühmt sein ist nichts. Marie von Ebner-Eschenbach. Eine Biographie (A hírnév az semmi) című, most megjelent életrajza pedig az olvasmányok méltó kiegészítője.