Kubában az év egyik első nagy kulturális újdonsága, hogy az évtizedes cenzúra után most megjelenhet George Orwell 1984-je, méghozzá állami könyvkiadónál, a Kulturális Minisztérium alá tartozó Arte y Literaturánál. 1960 és 1961 között még megjelent az 1984 és az Állatfarm is a Librerías Unidas Kiadónál, mielőtt Fidel Castro hivatalossá tette volna a szocialista államrendet. A 2016. február 11–21-i XXV. Havannai Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatják majd be, több mint negyven másik kiadvány mellett. A jubileiumi könyvfesztivál díszvendége Uruguay lesz, és két kubai író, Lina de Feria, valamint Rogelio Martínez Furé. Megemlékeznek még az 1996-ban nyolcvan évesen elhunyt José Soler Puigról, a Granma hadihajó partraszállásának hatvanadik, illetve a rabszolgaság eltörlésének százharmincadik évfordulójáról is. José Soler Puig regényeket, drámákat, filmforgatókönyveket írt, egész életét Kubában élte le, ezen kívül volt utcai árus, napszámos kávé- és cukornádültetvényen. Legismertebb regénye, a legalább harmincöt nyelvre lefordított Bertillón 166, amelynek cselekménye a Batista-diktatúra sötét évei alatt játszódik, 1960-ban elnyerte a legnagyobb latin-amerikai könyvkiadó, a Casa de las Américas nagydíját. Lina de Feria (1945) költő, esszéíró, nemzedékének legeredetibb lírai hangja. Legújabb, Jaque a la muerte (Halálos matt) című kötetét most fogják bemutatni a Könyvfesztiválon. Rogelio Martínez Furé pedig az afrokubai folklór elismert kutatója, művelője, énekes, zeneszerző, koreográfus. Számos ismert kubai filmrendezővel dolgozott együtt, például Tomás Gutiérrez Aleával, Ubert Solasszal vagy Sara Gómezszel.
Napjaink talán legfelkapottabb kolumbiai írója, Juan Gabriel Vásquez, akinek legújabb regénye idén januárjában látott napvilágot, La forma de las ruinas (A romok formája) címmel. A korábbiakhoz hasonlóan a középpontban egy rejtély és egy nyomozás áll. Persze nem egyszerű krimiről van szó, sokkal inkább az emberi tudat működésének folyamatairól, azaz hogyan is vagyunk képesek feldolgozni a sok hazugságot, amelyet megpróbálnak elhitetni velünk a múltunkkal kapcsolatban. A szerző elmondása szerint saját bőrén tapasztalta a tudatfolyamatok mechanizmusait, miközben a regényt írta. Egyrészről a bennünket körülvevő relatív igazságok, számos egymásnak ellentmondó verzió együttélését, és az egyén folyamatos törekvését arra, hogy megismerje a valós igazságot, ugyanakkor hogy végre találjon egy olyan történetet, amelyben megnyugodhat. Talán éppen ezért írunk és olvasunk regényeket. A könyv három szereplő története: Carlos Carballo, aki megpróbálja felgöngyölíteni a XX. század két legsúlyosabb politikai gyilkosságát Kolumbiában, Rafael Uribe Uribe tábornokét 1914-ben, aki amúgy Gabriel García Márquez Száz év magányában Aureliano Buendía alakját inspirálta, és a Jorge Eliécer Gaitán bogotai polgármester elleni 1948-as merényletet. Ez utóbbi indította el azt a brutális erőszakhullámot Bogotában, amely háromszázezer áldozatot követelt az elkövetkező években. Legalább két különböző hozzáállást ütköztet a szerző, az egyik a nagy összeesküvéselmélet, amely keresi a rendet a káoszban, a másik az egyén, az önéletrajzíró — a szerző álarca mögött —, aki a történelem mint véletlenek, előre megjósolhatatlan és kivédhetetlen események sorozatának áldozata. A hivatalos, mindenki által elfogadandó verzió képtelensége, megkérdőjelezése, és ezzel párhuzamosan az egyéni történetek létjogosultsága az alapvetés, amellyel természetesen nem csak Kolumbiára, nem csak Latin-Amerikára reflektál a szerző. Magyarul Vásquez három korábbi regényét olvashatjuk: az Informátorok (2012) Imrei Andrea fordítása, a Becsapódás (2013) és A hírnév (2014) pedig Szőnyi Ferenc fordítása.
A spanyolországi Nadal-díj január 6-i átadásán idén Víctor del Árbol került reflektorfénybe. A barcelonai szerző díjazott regénye La víspera de casi todo (Majdnem mindennek előestéje) az Ibériai-félsziget észak-nyugati csücskében, Galíciában játszódik, egy tengerparti vihar idején, 2010-ben. A Costa da Morte — már a név is sokat sejtető — partjaihoz érkezik Paola, aki ugyan a társadalom krémjéhez tartozik, ám folyamatosan menekül a saját múltjától. Itt a legfurcsább figurákkal hozza össze a sors, például egy épp meghalni készülő rendőrrel, és különös módon éppen a vihar jelenti számára a menekvést a kétes egzisztenciák, az elkerülhetetlen tragédiák sorozatában — mindannyian önmagukat keresik. Végső soron erőteljes önéletrajzi ihletettség érződik a történeten, hiszen a szerző maga is messziről érkezett: szegény munkáscsaládból, akit öt testvérével együtt édesanyjuk rendszeresen a könyvtárban „tett parkoló pályára”, amíg ő takarítónőként dolgozott. Víctor volt az egyetlen közöttük, aki könyvet vett a kezébe. Műfaját tekintve a könyv a feszültségteli thriller és a legjobb orosz pszichológiai regény remek ötvözete. A díjazott szerző 2011-ben robbant be a könyvpiacra a La tristeza del samurai (A szamuráj bánata) című szintén thrillerrel, de már az sem az első regénye volt. Erőteljes emocionalitás, ösztönösség jellemzi a prózáját, amelyet Manuel Vásquez Montalbántól, Juan Marsétól, Miguel Delibestől, vagy épp Albert Camus-től és az orosz klasszikusoktól tanult. Ahogy egyik interjújában fogalmaz, az irodalomnak mindig fel kell piszkálnia a lelkiismeretünket.
És ha már a díjaknál tartunk, Mario Vargas Llosa újabb kitüntetést kapott, ezúttal a Dominikai Köztársaság Kulturális Minisztériumának Nemzetközi Pedro Henríquez Ureña-díját nyerte el, a zsűri indoklása szerint azért, mert életműve mindvégig a humanitás jegyében született, mindig az örök emberi értékek, az emberi méltóság, az egyén szabadsága, a demokrácia és a tolerancia védelmezője. Mindig szót emel a kultúra, az irodalom fontossága mellett is, amely a képzelet erejével segíti a világ jelenségeinek értelmezését. Legutolsó regénye, A diszkrét hős 2015-ben jelent meg nálunk Szőnyi Ferenc fordításában.