Talán csak olyankor érdemes gondolni ilyenekre, amikor valami szokatlan történik a legnagyobb csendben, mert ekkor kimondatlanul megállapodunk abban, hogy mindenki hagy időt a másiknak, hogy a szájban lévő összes darabkát lehessen ízlelgetni. Mi legutoljára hárman voltunk így, és az egyikünk mutatta meg az Országház felett vitorlázó fénylő sirályokat, irreálisan nagy bogaraknak látszottak, és a hangjukat már nem lehetett hallani olyan távolból. Az egész némafilmnek is beillett volna, de a dialógusok feliratozásának elmaradásával, elvégre lassacskán már mindannyian csak annyit értettünk a közöttünk zajló szituációból. Szóval ők azok az emberek, akik csinálnak valami narráció nélkül nehezen megfejthető dolgot, igen, például csak úgy színesre festik a tenyerüket a Városligetben, miközben — persze a külső felek számára hallhatatlanul — arról beszélnek, talán azokat a bizonyos falatokat, amiken rágódunk, talán nem is egyformának érzékelünk.
sokáig nem vettem észre. minden egyes hazalátogatásom alkalmával ugyanott talállak, a tűzhelynél állva, kevergetve valamit, hol lustán, rezignáltan, hol idegeskedve, sietős kézmozdulatokkal (inkább az utóbbi), a hajadra mindig ugyanúgy esik a konyhai ablakon beszűrődő napfény, felém fordulsz és elmosolyodsz, fáradt vonásaid ez szépíti meg. arcod barázdái finoman mélyülnek, szinte észrevehetetlenül, az évtizedekkel ezelőtt társadul szegődő szomorúság mentén, és a nevetés száj körüli ráncaiban. egyre ritkábban járok haza, egyre kevesebbszer látlak, talán ez lehet az oka, hogy ezt is úgy érzékeltem, mintha egyik látogatásomról a másikra történt volna. megöregedtél.
Henrik már kétszer átnézte a recepciós pultban a fiókokat, nem találja azt a listát, amit minden reggel kinyomtat az aznapi érkezők kéréseivel. Hédi biztos tudná, hova tette. Számtalanszor előfordult már, nem is érti sose, amikor ő percekig keres egy anyagot, átnéz minden mappát, aztán felhívja Hédit, ott van, ahol lenni szokott, kapja a választ. Pár perc múlva Hédi megjelenik a pultban, kihúzza azt a fiókot, amit Henrik is átnézett már, belenyúl és kiveszi a papírokat a helyéről. Úgy megy tovább a dolgára, hogy rá sem néz Henrikre.
A nőgyógyász kedves, majdhogynem mézesmázos. Miközben bepötyögi az adataimat a gépbe, zavartan somolyog. Pirosas, duzzadt orráról izzadságcsepp hullik bele a billentyűzetbe, ahonnan tömpe ujjaival — ami azért, valljuk be, ritkaság egy nőgyógyásznál — gyakorlott mozdulattal törli le. Világos szürkészöld, vagy inkább vizenyős tekintete rossz érzést kelt bennem.
Julinak pisilnie kell. Rita nyavalyog, hamarosan le fog merülni a mobilja, ő meg feladta a gurulós kofferben a töltőjét. Judit elmélyülten esemesezget. Juli nem akar egyedül vécét keresni, hátha eltéved, ahogy általában. Rita megtalálja a blézere zsebében a csomag rágót, amit két nappal korábban vett, de azóta hiába kereste a táskájában. Judit felnézve a telefonjából megjegyezi, jó lenne még sörözni egyet indulás előtt. Juli elmegy vécére, egyedül. Rita fúj egy rágóbuborékot, nagy pukkanással visszanyeli.
Érezd magad otthon, üdvözöltél, amikor beléptem. Undorító, rózsaszín gumiklumpát viseltél a lábadon — ez volt a sokadik dolog, ami nem tetszett rajtad. Perceken belül elkezdtél metsző hangon kiabálni a gyerekeknek — ekkor arra gondoltam, hogy tényleg haza kellett volna utaznom a 11:40-es busszal. Előtted ahhoz indultam, miután kihívtam a mentőket egy hajléktalan nőhöz, akivel megegyezett a keresztnevünk, és éppen a mutatóujját dugta le a torkán, amikor találkoztam vele a Vak Bottyán utca sarkán.
Ja, hát rohadt dolog ez tényleg, mondom neked, pedig ma tényleg nem akartam a felnövésről beszélni. De legalább csak pár évig tart az egész. Ettől persze nem nyugszol meg, csak még hisztérikusabbá válik az egész jelenléted a szocreál paneltenger közepén, a flaszteron, valahol Újpesten. Okosnak tűnök és elhiszed, pedig valójában fogalmam sincs az egészről. Mert mi az a hét évnyi előny (igazából minden), ami mögöttem van, neked majd csak most következik. Rágyújtunk, ami még testvérek között is egy szép pillanat, és abban az ingerült, kátrányos szén-dioxidban, ami időnként elhagyja a szádat, minden keserűséged benne van. Magamban mosolygok, emlékszem az én gimnazista éveim végére, tudtam is én még akkor, mi a keserűség. Valószínűleg most sem tudom igazán.
Elkerülöm az érintéseket, és a macskám sem emelem fel egy idő után, mert azt mondják, szenved tőle, hogy olyannak neveltem, amilyen én vagyok. Nem tudom, mit árul el rólam, mikor a sokadik vérvételnél kitép egy darabot a nővér kézfejéből, de néhány nap múlva már nem zavar, mert végre megeszi az ebédjét, hempereg a billentyűzeten, majd felborítja a kukát.
Néha arra gondolok, hogy milyen volt a legeslegelső szobám. Az, amelyikben már egyedül kellett volna aludni, de ahol a szekrényekben kizárólag az én ruháim voltak, saját ágyneműm, ami a szüleim ágyára soha nem húzódott fel, volt helye a dolgaimnak, és senki másnak nem voltak ott dolgai. Igazából azt képzelem el, hogy az a szoba még mindig megvan, úgy értem, hogy még mindig vissza tudnék oda úgy menni, mint a saját legeslegelső szobámba. Mert ugyan megvan még az ágy, a bútorok, és a szőnyeg is, nem ott vannak, nem is abban a városban, nem is úgy, nem is semmi. Kicsit irigy vagyok, és ebbe nem szeretnék belemenni, de azokra, akik egy helyen voltak, vagyis egy helyről mentek el, és az a hely még mindig megvan.
Minden hely tömve van a belvárosban, az egykori takarmányraktárban is két szinten megy a party. A helyiek kemény munkának fogják fel ezt is, gyorsan és céltudatosan isszák le magukat, vadul táncolnak a recsegő parketten, és gyomron könyökölnek mindenkit, aki a közelükbe kerül. Ezért fizettek végül is. Mikor Ratko, a sztár DJ kifarol a pult mögül, hogy elszívjon valamit a folyóra néző VIP pihenőben, Zlata Gold áll be a helyére. Keményebb ritmusokkal pörgeti a hangulatot, aztán rátolja az etnót. Balkán diszkó, imádják. Göndör hajába belesimul a nagy füles, csípőjén szétfeszül a borvörös, ringyós mini.
