Ortodox húsvét, hatalmas sorok kígyóznak a belgrádi piacon. Hezitálok, vegyek-e kaimakót, ezt a tipikus délvidéki sajtot, mert nemegyszer pakolták ki tőlem a tocsogósabb lágysajtokat a biztonsági futószalagon. Végül külső unszolásra vállalom a kockázatot. Minden szerbül történik, semmit nem értek. Fizetek, meglepetésként a kezembe nyomnak egy zacskó tojást (10 db, hazáig ebből egy eltörik és tojásban úszik majd a másik kilenc héj) és vagy 15 dkg feta jellegű, de sokkal krémesebb szerb sajtot. Az önmagukért lévő szabályokat és a civilizáció nyugati definícióját egy hétre magam mögött hagyva azon gondolkozom, mi lehetne még rám ezen kívül ilyen üdítő és felszabadító hatással. És ez alatt nem csak azt értem, hogy ülünk csöndben esernyőink alatt egymás mellett az erődön, nézzük a városra szoruló ködöt, nézzük az esőt, nézzük, ahogy az eső átlyuggatja a városra szoruló ködöt a Száva–Duna-torkolat fölött.
Nem akarta, hogy szeressék vagy szánják, nem akarta, hogy irigyeljék vagy utálják, nem akarta látni az örömöt, sem a lemondó pillantásokat, hogy ez nem normális, minek ennek még egy, és egyáltalán, mi lesz ezután, parkolópályára teszi magát talán végleg, mert nem elég, hogy mindjárt negyvenéves, még ott lesz a három gyerek is, kinek kell majd így, se más férfinak, se munkáltatónak. Kész, ennyi, ezzel végleg, mint a vizelő kutya, kijelölte a határait.
Délelőtt van, a nagyelőadóhoz vezető folyosón ülünk, ahol állandóan elmegy mellettünk valaki, szóval nekem meg kell próbálnom épp annyira lehalkítani a hangom, hogy még ne tűnjön úgy, mintha szégyellném azt is, hogy beszélek, de azért ne is értse senki más, amit mondani készülök. A barátnőm kér tőlem tanácsot, vagy csak bátorítást, nem tudom, talán mindkettőt meg kéne próbálnom, mert most nehéz időszaka van, olyan, amiben nekem lehet tapasztalatom. A bátorításhoz meg is vannak a szavaim, nagyon gondolkodnom sem kell, magamnak is ezeket mondogatom mindennap. A tanáccsal vagyok bajban, hiszen az azt is jelenti, hogy van egy elképzelésem arról, milyen lehet a megfelelő viselkedés számára, én pedig csak annyit szeretnék kérni tőle, hogy ne legyen bátrabb, mint én.
Az odaköltözések esetlegesek. Vagyis mindig véletlenszerű, hogy mikor, és azt hiszem, legtöbbször az is, hogy hova. Ha ezt akarod hallani, akkor ebben az esetben megtartottam azt, hogy mielőtt el kéne menni, már biztosra tudom, hogy van hova. Nincs átmenet. Nem kell egy pár napig sehova bekéredzkednem. Ami pedig minden más esetet illet: csak átmenet van. Ettől például elég fáradt vagyok mostanában, de igazad van, nem erről van most szó. Az utóbbi két alkalom például a legkülönbözőbb, csak spontaneitásában és idejét illetően mondhatnám szinte azonosnak.
Milyen az idő nálatok? Mindig ezt kérdezi, ha már végképp nem jut semmi az eszébe. Esik, mondom, egész nap esett, először hódara, de most már inkább eső. A vonal túloldalán növekszik a csend, puha felhővé dagad, magába zárja a szavaimat. Hallgatok én is. Az ablakból kibelezett Fiatokra látok, rozsdásodó alvázakra, autóalkatrészekre, melyeknek a nevét sem tudom. Jobbra egy autómosó van, az önkiszolgáló porszívók mellett parkoló két jellegtelen lakókocsiban mobil bordélyház, az utcasarki bódéban török büfé. Ezekről neki soha nem beszélek.
A tömbösített kurzus végéhez közeledünk, Belgrád 20. századi várostervezésével és művészetével foglalkozunk. Minden résztvevő prezentál valamiről, én a nyolcvanas évek copy és appropriation artját dolgozom fel. Lemásolni Mondrianokat, Mondriannak szignózni kopikat 2057-ből — ilyenekről beszél Walter Benjamin 2017-ben brit akcentussal. Egy jelenség, ami Nyugaton a fogyasztói társadalom termeléskényszerén és piaci mechanizmusain keresztül értelmezhető, a különutas Jugoszláviában abszolút nonszensz, éppen ezért merőben politikai. Da-da. Jön a rendszerváltás, posztszoc arcok, Je suis Milica Tomić.
...hiába van már két gyerek, hiába mondja magának, hogy elég lesz, ennyi minden nem fér bele egy életbe, nem lehet mindenhol helytállni, valami mégis azt súgja, egyszerűen nem lehet erről lemondani. Már csak néhány év, utána nincs rá lehetőség, nem lehet elfogadni, hogy végleg lezárul egy korszak, a test már nem képes az alkotásra, csak az agy, és ha csak ez utóbbi van, akkor túl sok kérdés feszíti, kibírhatatlanul nagy a sóvárgás az elérhetetlenért.
Büfébe mentek, válaszoltam Kati néninek, pedig az alsósok csak péntekenként mehettek büfébe, délután egy és kettő között, kizárólag tanári felügyelettel. Ez rendkívül kellemetlen volt, hiszen mind a huszonhetünknek ez alatt az idő alatt kellett a legmegfelelőbb kombinációkat kiválasztanunk, azok közül az édességek, péksütemények és üdítők közül, amiket a szüleink máskor nem vettek volna meg nekünk. Éppen ezért teljesen egyértelműnek tartottam, hogy a bátrabbak erre egy másik, alkalmasabb időpontot keresnek majd, ahogy azt is, hogy a lebukást méltósággal kell viselniük. Ez az elméletem megdőlt, mikor aznap délután már senki nem hintázott velem, én pedig vigyáztam, csak előre nézzek, mert akkor a fák épp eltakarták, ahogy a többiek köröket futnak a játszótér körül. Sokáig nem szólt hozzám senki, mégis az bántott leginkább, hogy félreértették a helyzetet, azt hitték, nem tudok hazudni.
Ha például szállodában vagyok, egyszerűbb. Tudom — általában — pontosan, hogy mennyi ideig fogok ott élni. Élni? Hogy mondják ezt: élni, lakni, lenni, aludni? Az aludni az olyan kizárólagos. De ha akkor kérdezel rá, akkor úgy kérdezed, hogy hol laksz? Én meg valószínűleg, mert ilyenkor mindig kicsit kiváltságosnak érzem magam, azt fogom válaszolni, hogy szállodában vagyok. Mintha az mindenik fölé emelkedne, mintha az egy létmód volna, a létezés egy módja. A legidegenebb, a leghidegebb, a valóságtól legtávolabb álló módja.
Mindhárman szőkék és kék szeműek, mint az angyalok egy karácsonyi üdvözlőlapon. Arcuk rózsaszínre csípte a reggel, hajuk még összetartja a szoros hajgumi. Két nagyobb lány van egy alacsonyabb, lila kabátos ellen, egyikük támadásba lendül, a másik figyel, és csak akkor avatkozik be, ha a társa alulmarad, vagy nem vesz észre egy felfedett hasat, feneket. A homok csillog alattuk, biztos fagyott az éjjel. Hátrébb húzom a lányom, nehogy eltalálja egy cséphadarószerű kar.
