Van az úgy, hogy az ember nem ura a testének, és nem tudja, akár hosszú évekig, mit kéne csinálni. És hiába próbálja a döntései következményeit kiszámítani, mindig ugyanoda lyukad ki: akarja is, meg nem is.
Mást mond a test, és mást mond az ész. Nem tudja azokat a babaruhákat kidobni, ott gyűlnek a pinceszekrényben, mindent elborítanak, kiesnek a gyerekcipők tizennyolcas mérettől harmincasig. A nő már sokszor elhatározta, hogy kiszórja az egészet, de végül bővítették a polcrendszert, hogy legyen még hely pakolni.
És hiába van már két gyerek, hiába mondja magának, hogy elég lesz, ennyi minden nem fér bele egy életbe, nem lehet mindenhol helytállni, valami mégis azt súgja, egyszerűen nem lehet erről lemondani. Már csak néhány év, utána nincs rá lehetőség, nem lehet elfogadni, hogy végleg lezárul egy korszak, a test már nem képes az alkotásra, csak az agy, és ha csak ez utóbbi van, akkor túl sok kérdés feszíti, kibírhatatlanul nagy a sóvárgás az elérhetetlenért.
Ha viszont ott bent egy élet dolgozik, valahogy minden elnyugszik. És hiába tudja a nő, hogy a nyugalom csupán illúzió, vagy ki tudja, talán így nyilvánul meg az évezredek alatt belénk ivódott rend, amelyről igyekszünk tudomást sem venni, ebbe, minden kétely ellenére, olyan jó a testnek belesimulni.
És az a valaki, aki már ott bent növekszik, valamiért nagyon akart jönni, mert éveken át nem hagyta, hogy a feje felett meghozzák a nemleges döntést. A nő pedig nem volt képes lezárni a kérdést, holott racionálisan olyan egyszerűnek tűnt az egész: most már van kettő, ennél több minek, ott a munka a következő huszonöt évre, hisz már a test sem a régi, az arc egyre több helyen törik meg, a has és a belső tájak rugalmasságáról nem is beszélve.
És amikor a következő huszonöt évre gondol, ott motoszkál benne, hogy mi ez a két év a huszonöthöz képest, amit „elveszteget egy új életre”, ami talán nem is annyi, hanem akár harminc vagy negyven is lehet, a családban a háborút átélt generáció a kilencven évet is megérte, elegendő sokkot kapott fiatalkorban a túlélésre. Viszont ott a következő nemzedék, amelyiket a rák már hatvan körül tizedeli, de ha csak húsz, abba is olyan sok belefér, bizonyosan sokkal több, mint az előző húszba, amikor már felnőtt volt, de mégis csak készült az életre, az életre, amelynek az írásba kellett volna merevülnie, mégsem tudott egyetlen betűt sem leírni, ki vagy te ahhoz, hogy merjél ilyesmit, zakatolt mindig a fejében.
Húsz évig toporgott a startvonalon, vajon kinek a hibája, az övé, a társadalomé, az apáé, az anyáé, vagy pusztán ezt dobta a gép, sosem derül ki, de most már csak a következő húsz év a fontos, abba kell azt a sok mindent besűríteni, be van osztva minden perc, mert az nem lehet, hogy ami itt bent feszíti, ne jöjjön ki végre, ki kell okádnia azt is, mint majd ezt az életet is, amely már benne lüktet, szívja a vérét, szétporlasztja hervadó szépségének maradékát is, mert ez a lény őt kiválasztotta, igen-igen, nem hagyta békén, csak két hónapja volt rá, mert az ajtó ismét bezárult volna, a nő már éppen telefonált az orvosnak a fogamzásgátlóért, de ő jönni akart rendületlenül, mint ahogy sok-sok év alatt az agyból sem hagyta magát kiradírozni.
Mert van az úgy, hogy a test nem a miénk, hiába is akarjuk azt hinni. Szabad döntés? Kész röhej az egész. Valami hajt, és mire megérted, mi történt, már rég elmúlt az egész.