lkergetni egy tudatállapotot, amit hívhatunk télnek is, méregteleníteni, megújulni. Szép szimbolika. 15 fokos napokat élünk, kaptatunk fel a Tettyére a legmeredekebb oldalban, leizzadunk. Megmozgatni az izmokat, amelyek létéről már rég elfeledkeztünk a ruharétegek alatt. Néhány hete, a január végi kisbevásárlás során már találkoztam az első festett tojásokkal. Jóhiszemből úgy értelmezem, van, aki nálam is jobban várja a tavaszt, ahelyett, hogy felháborodnék és keresném a jövő évi Mikulást is kikandikálni. Azért toltam róla egy Instagram-fotót, amit lájkok hiányában azóta letöröltem. Az elmúlt hónapokban, ha már az évszakoknál tartunk, azzal a félelemmel küzdök, hogy talán állandó a tél. Sem nem közelít, sem nem tágít. Kezdem megszokni. Ha változna a helyzet, legalább meglepődöm majd. A meglepődésnél jobban úgysem szerethetek semmit.
A metró épp az orrom előtt megy el, várom a következőt, egyszer csak hangos szavak ütik meg a fülem valami ismeretlen nyelven. Felkapom a fejem, körülnézek, hét fiatal srác áll tőlem nem messze, mindegyik húsz-huszonöt éves, kábé száznyolcvan centi magasak, megtermett példányok, izmosak, jó húsban vannak, fekete a hajuk, kissé kreol a bőrük, nevetnek, magyaráznak, ruhájuk makulátlan, pufi dzseki, trendin szaggatott farmer, sportcipő, egyiken-másikon bő, kötött sapka, mintha hosszú zokni lenne a fejükre húzva.
Igyekszem éppen annyit sírni, amennyi még kifejezi a törődést, de nem látszom tőle kétségbeesettnek. Erősnek mutatom magam és optimistának, meg minden más ilyesminek, hogy ne kelljen fölöslegesen aggódnod miattam. Így is naponta megkérdezem, te félsz-e, mert bízom benne, annak ellenére, hogy terapeuta leszel, nem fogsz valami olyan nevetségessel előállni, minthogy a saját félelmemet próbálom kivetíteni. Azt mondod, nincs mitől félni, de mégis te vagy az, aki hónapokig nem merte kimondani, amit már magában eldöntött, aki nem tudta, hogyan reagálnék, mert én olyan. Aztán mégsem fejezted be a mondatot, mert én olyan tudnom kéne, milyen vagyok.
Mielőtt elváltak, tudtam, hogy el fog költözni, és azt is tudtam, hogy mi is el fogunk költözni, mert ezt el kellett adni, mert ez közös volt, vagyis igen, ez a miénk volt, és ha már nem volt olyan, hogy mi, mindent ami volt, el kellett adni, és el kellett osztani. Nagyon hasonlított ahhoz, amiben még Bukarestben éltünk. Három szoba, konyha, mosdó, nagyerkély. Ezek a tömbházak annyira hasonlítanak egymásra, hogy gyorsan észreveszed a különbségeket.
Ötvennyolc napja élünk a faluban. A főbérlőink átlagos németek: Christa családja Romániából települt át és nedves kutyatáppal seftel, Markust pedig eredetileg Mirkónak hívták, és Belgrádban született. Az ő apjáé a ház, aminek a tetőterében lakunk, meg amúgy az övé szinte az egész utca. A beköltözésünk napján Markus centire pontosan kijelölte a parkolóhelyünket, Christa pedig beavatott a szelektív hulladékgyűjtés és a falubeli családok titkaiba. Utána kezdtek eltünedezni a cipők.
Rendszerint a nem létező nullás villamos szállítja le a testemet a megadott helyekre. Minden ajtónál két elkülönített részt tartanak fenn a babakocsisoknak. Épp olvasni kezdek, amikor mellém lép egy jól öltözött, korosodó nő. Fölállok, rámutatok az ülésre, de az arckifejezéséből rögtön tudom, hogy ezzel a mozdulattal megpecsételtem az egész napját. Visszaülök, nem merek felnézni, mégis, szinte hallom a gondolatait, ahogy kihúzza magát, hátra simítja a haját és átsétál a villamos másik felébe. A csuklóban áll meg, kapaszkodik. A következő megállónál leszáll.
Akartunk valami nagyon nagyot, ami tényleg robban, aminek tényleg lesz visszhangja. Hoz öt- vagy hatezer like-ot, és akkor végre leszünk valakik, tényezők a piacon. Még akkor is, ha utána megy a levesbe az egész, és ez lesz az utolsó dobásunk. Legalább emelt fővel szűnnénk meg, úgy, hogy azt érezzük, nem hiába dolgoztunk éveken át, amikor csak a nyűglődés ment. Pénz csak a támogatótól volt, itt-ott csurrant-cseppent valami pályázatokból, nevetséges összegek. A lapnak irodára nem tellett, otthonról, a saját szobánkból, a saját gépünkről intéztük az ügyeket. És hiába próbáltuk, a nézettség csak nem akart nőni, pár száz vagy egy-két ezer olvasóra egyetlen hirdetőt sem lehet találni. És akkor kitaláltuk. Egy exkluzív nemzetközi hír, egy világsztárral, mondjuk Drew Barrymore-ral, aki épp Londonban forgatott, ez a tuti dobás, ez kellett nekünk!
Ma is feléd fordulok az ágyban, mert azt beszéltük meg, már nem kell egyedül lennem, mikor sötétben a halálra gondolok. Nagyon félek, de ezt már ismered, tudod, ha mindent, amit terveztem, sorban elkezdenék megvalósítani, akkor valamikor az állatsimogató őr, a katona és a börtönigazgató után egyszerűen véget érne az életem, mert statisztikailag körülbelül ennyi fér bele, vagy még ennyi sem. Azt kellene mondanod, hülye vagyok, és majd megvédesz, ehelyett megpróbálod megértetni velem, már megint itt tartunk, hogy a halál természetes, és mire odajutok, már nem fogok üvölteni a gondolattól. Pont olyan ez, mint mikor a terhességről beszélsz.
Amikor visszaköltöztem Kolozsvárra, kicsit csendesebbnek tűnt, mint azelőtt. Nem volt csendesebb valójában, csak míg azelőtt Kolozsvár volt a legmozgalmasabb város, ahol egyedül éltem , addig visszaköltözni egy annál mozgalmasabb városból csendesebbé tette. Nem tudom, érted-e. Mindenesetre késő ősz lett, mire megérkeztem, és az egyik kedves barátom fogadott be arra a pár hónapra, mielőtt megint tovább kellett állnom. Kiraktak az előző lakásból, mert nem fizettem pontosan a lakbért, és gyorsan kellett egy átmenet. Most úgy rémlik, mintha laktam volna már egy-két napig azelőtt is ott, de lehet nem. Valamiért vannak meleg emlékeim arról a kőerkélyről, vagyis érted, mintha meleg lett volna az idő. Na mindegy.
A négylábú bácsi a szemközti házban lakik, az erkélyünkről belátunk a napplijába. Tudom, hogy a kandallója mellett trófeák lógnak a falon, de az orrán növő hatalmas bibircsókot csak akkor veszem észre, amikor találkozunk az utcán. Lassan közeledik, két bottal jár, azért nevezte el négylábúnak a lányom. Megáll mellettünk. Erősen görbül a háta, le sem kell hajolnia gyerekhez. Ő nagyothall, én alig tudok németül, így beszélgetünk. Nem jutnak eszembe a szavak, hiányoznak a névelők, szilánkokká töredeznek a mondataim. Reszkető kézzel megsimítja a lányom haját a választék fölött. Nem tudom, miért, de szeretném ellökni a karját.
