Állok a peronon, nézem az órámat, késésben vagyok. Nagy a tömeg körülöttem, már sikerült átverekednem magam az ellenőr-kordonon, jeggyel utazom, és rühellem ezt a cécót, a jegyen csak egy halvány dátum jelzi a használat időpontját, de még nem akadt soha senki, aki közelről is megnézte volna a papírosom.
A metró épp az orrom előtt megy el, várom a következőt, egyszer csak hangos szavak ütik meg a fülem valami ismeretlen nyelven. Felkapom a fejem, körülnézek, hét fiatal srác áll tőlem nem messze, mindegyik húsz-huszonöt éves, kábé száznyolcvan centi magasak, megtermett példányok, izmosak, jó húsban vannak, fekete a hajuk, kissé kreol a bőrük, nevetnek, magyaráznak, ruhájuk makulátlan, pufi dzseki, trendin szaggatott farmer, sportcipő, egyiken-másikon bő, kötött sapka, mintha hosszú zokni lenne a fejükre húzva.
Két részre szakadnak, az egyik csoport a jobbomon, a másik kissé távolabb, a balomon ácsorog. Ösztönösen keresem a menekülő utat, miközben próbálom kitalálni, milyen nyelvet is használhatnak, először arabnak hallom, aztán valami furcsa németnek, talán akcentusuk van, de nem tudom eldönteni, túl nagy a zaj, de igen-igen, ez valami arabszerű német lesz, állapítom meg pár perc múlva.
Mély levegőt veszek, érzem, hogy a szívem egyre jobban a torkomban dobog, hirtelen elfelejtem, hol is vagyok, hogy ez itt Pest és nem Köln vagy Hamburg, eszembe jut az egész balhé szilveszterkor, szinte látom, ahogy ezek a harsány fiúk mindjárt körbefognak, tapogatnak, egyik pillanatban még nyugalom van, aztán talán egymásra pillantanak, vagy jön egy csettintés, és elszabadul a pokol. Istenem, merre fussak, hova meneküljek, ha ezek tényleg megtámadnak? Hiszen talán egy ajtón kell majd beszállnunk, ott mindenre lehetőségük van! Miért jöttetek ide, mit akartok tőlem, gyűlnek bennem a kérdések, idetoltátok a pofátokat, pedig nem hívott benneteket senki se, aztán tessék, itt a metróban is majd tolakodtok vagy tülekedtek vagy tapostok vagy fogdostok, sorolom kétségbeesetten. Ekkor észreveszem, hogy az egyik rám néz, egyenesen a szemembe, mondom én, hogy valamire készülnek. „Hagyjatok engem békén”, kiáltok hirtelen, és most már lendül a lábam, iramodok a peron másik végébe, „velem ti ezt nem fogjátok, én ezt nem hagyom”, kiabálom, amikor egyszer csak tompa puffanással beleütközöm valamibe.
Csukott szemmel tapogatózni kezdek, puha, meleg, mégis érdes, naftalin szaga van, aztán hátrébb lépek, kinyitom a szemem. „Segíthetek”, kérdezi egy hang, „elnézést, ne haragudjon, csak azok ott”, kezdem, „mi van velük”, kérdez vissza a férfi, akibe véletlenül belebotlottam. „Magának nem gyanúsak”, folytatom, de a férfi vállat von, „kicsit hangosak, de van valami gond”, érdeklődik bársonyos bariton hangon. „Nem is tudom, talán igen, olyan közel jöttek, mintha akartak volna valamit, szerintem arabok vagy migránsok, vagy fene tudja, hogy kerülhettek ide, hiszen már kerítés is van, ha jól tudom, és nem jöhet ide senki se, de talán ez is csak hazugság, talán csak azért találták ki, hogy az embereket megnyugtassák, miközben itt járnak köztünk, elárasztják egész Európát, lassan beveszik a városokat, mindenütt ott vannak, elveszik a munkánkat, és még a levegőt is elszívják előlünk”, hadarom hangosan. „Kérem, nyugodjon meg, ez csak néhány fiatal srác”, mondja a férfi, és a kezét a vállamra teszi. „De hát olyan hangosak, meg nevetnek is, és a nyelvük olyan fura, ezekből bármikor kibújhat az állat”, folytatom továbbra is, de ekkor hatalmas zajjal befut a metró, arcomba csap a huzat, a fülembe éles kattogás zaja hasít, ahogy a fékek csikorognak, és én hirtelen észbe kapok, ránézek az órára, te jó ég, mindjárt kezdődik az állásinterjú három megállóval arrébb, egy szerkesztői munkát hirdetett egy nagy lapkiadó, évek óta nem jött szembe velem ilyen lehetőség, és erre tessék, képtelen vagyok időben odaérni!
„Köszönöm”, motyogom szinte magamnak, és már lépek is a szerelvény felé, előttem jó pár ember, megszólal az automata hangja, „kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak”, én meg nyomulok egyre előrébb, furakszom, tülekszem a tömegben, „nem tud várni a sorára”, hallom innen is, onnan is, de én csak megyek előre, lábakra taposok, belerúgok néhány bokába is, aztán arrébb taszítok egy nénit, aki túl sokat szerencsétlenkedik, de végül sikerül bepréselnem magam az egyik kocsiba, beljebb nyomom az utasokat, nyöszörögnek, ahogy csukódik mögöttem az ajtó. Nem baj, legalább felkerültem, megcsináltam, bent vagyok a tutiban, innentől már semmi sem állíthat meg, az interjúnak is sikerülnie kell, mert az nem lehet, hogy megint én csússzak le, még negyven se vagyok, de már évek óta nincsen semmi, csak a szabadúszás, innen-onnan néhány ezer forint, amit úgy kell minden hónapban összekaparni.
De most érzem, ma minden megváltozik. Igen, igen, ennek így kell történnie.