Idén nem jön össze sem a farsang, sem a böjt.
Elkergetni egy tudatállapotot, amit hívhatunk télnek is, méregteleníteni, megújulni. Szép szimbolika. 15 fokos napokat élünk, kaptatunk fel a Tettyére a legmeredekebb oldalban, leizzadunk. Megmozgatni az izmokat, amelyek létéről már rég elfeledkeztünk a ruharétegek alatt. Néhány hete, a január végi kisbevásárlás során már találkoztam az első festett tojásokkal. Jóhiszemből úgy értelmezem, van, aki nálam is jobban várja a tavaszt, ahelyett, hogy felháborodnék és keresném a jövő évi Mikulást is kikandikálni. Azért toltam róla egy Instagram-fotót, amit lájkok hiányában azóta letöröltem. Az elmúlt hónapokban, ha már az évszakoknál tartunk, azzal a félelemmel küzdök, hogy talán állandó a tél. Sem nem közelít, sem nem tágít. Kezdem megszokni. Ha változna a helyzet, legalább meglepődöm majd. A meglepődésnél jobban úgysem szerethetek semmit.
Megérkezik T. marhaproteinpor-csomagja, hányszoros szó- és vegyület-összetétel. Mi lesz a böjttel, böjtképes-e a fehérjeturmix? Hermeneutikai kérdés-e a böjt alatti testépítés. És persze mit tehetek én, egykori ínyenc, ha elkötelezett barátom, B. felajánl egy rúd szarvaskolbászt, mert a 40 nap végére úgyis elvesztené frissességét a vadhús. Néhány évig vegetáriánus voltam, ez ne számítson böjtnek, azóta pedig nincs mit tenni: mert mi mást is tehetne az agnosztikus test. Az aminosavak betermelését tapasztalta, ismeri továbbá a welness-ipar működését, a tudományos érvek hiányát, a zöldtea-kúra és az iszappakolás nárcisztikus báját. Hát nem, a szarvaskolbász az szarvaskolbász, ha böjt idején, hát böjt idején: építkezni kell. T. franciául kezd tanulni, ismerkedik egy új vallással két kettlebell-kitolás között.
Irodalmi megújhodás, vérfrissítés. Kopogtatni a megfelelő ajtón. Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek. Jó helyen kell kilincselni. Nyilván nem így képzeltük ezt a tavaszt sem. Mi több, a tavasz is csak egy környezeti illúzió. Mais, ô mon cœur, entends le chant des matelots! Az esti mérleg mindössze tizennyolc fröccs, három csomag ropi, két melegszendvics, fél liter fenyőszörp, kicsit boldog letargia. Ébredés után csak egyikünk másnapos, aki a fenyőszörpöt itta. Címadunk, aposztrofáljuk 8 év munkáját A-nak, vagy B-nek. A nehézségek ellenére sosem értettem a cím nélküli munkákat, annál, hogy untitled, még az is jobb, hogy still life. Nyilván ez már csak a posztkonceptkunszt-éra control freak szülötteinek véletlenszerűség fölött érzett tengeribetegsége. M-mel tehát épp itt tartunk, kotlunk köteteink fölött, és szólongatunk egy befejezetlen szövegkorpuszt: minek nevezzelek? Lehet, mégis inkább a színes húsvéti tojás.
Önvita a gardróbszekrény előtt, melynek háromnegyedét a nyári költözéskor leadtam az illetékes civilekhez. A kérdés tehát adott: miként járuljunk a hatalom elé? Ki jogosít fel, hogy rájuk emeljük tekintetünket? Minek öltözzünk az örökké tartó nemzeti farsangon? Ki adjon tanácsot? A ruhagyártó cég, aki sárga Dávid-csillagot varrt egy sorozatpólóra, majd a nyilvános felháborodást követően bedarálta azt, vagy az egyik Rorschach-táblát pulóverre printelő másik, ahol talán még mindig nem értik, hogy a legnagyobb problémát nem a kopirájt-visszaélés okozta. A legmeglepőbb az lenne, ha beöltöznénk magunknak, de az beláthatatlan következményekkel járna, főleg, hogy legszélsőségesebb esetben kiderülhet, a hatalom árnyékában nem is létezünk. Szeretnék, hogy elhiggyük, de akkor ki írja ezt a szöveget?