Lakásgyakorlatok 2.

Mielőtt elváltak, tudtam, hogy el fog költözni, és azt is tudtam, hogy mi is el fogunk költözni, mert ezt el kellett adni, mert ez közös volt, vagyis igen, ez a miénk volt, és ha már nem volt olyan, hogy mi, mindent ami volt, el kellett adni, és el kellett osztani. Nagyon hasonlított ahhoz, amiben még Bukarestben éltünk. Három szoba, konyha, mosdó, nagyerkély. Ezek a tömbházak annyira hasonlítanak egymásra, hogy gyorsan észreveszed a különbségeket.

Mielőtt elváltak, tudtam, hogy el fog költözni, és azt is tudtam, hogy mi is el fogunk költözni, mert ezt el kellett adni, mert ez közös volt, vagyis igen, ez a miénk volt, és ha már nem volt olyan, hogy mi, mindent ami volt, el kellett adni, és el kellett osztani. Nagyon hasonlított ahhoz, amiben még Bukarestben éltünk. Három szoba, konyha, mosdó, nagyerkély. Ezek a tömbházak annyira hasonlítanak egymásra, hogy gyorsan észreveszed a különbségeket. Vagyis érted, egyből feltűnik, ha a konyha egy külön helyiség, ha külön ajtó van hozzá, vagy ha csak simán átmész a konyhán az előszobából mondjuk az egyik hálóba. Nagyjából ez volt a két lakás közti különbség, meg hogy míg a bukaresti egy négyemeletes tömbház első emeletén volt és szerintem több négyzetméter, addig a szentgyörgyi egy tízemeletes hetedik emeletén és valamivel kisebb. A bútorok mindenhol ugyanazok, mosógép, hűtő, kályha ugyanaz, még a szőnyegek és a függönyök is. Az előszobában volt egy úgynevezett fogasszekrény, ami annyira régi volt, hogy még a nagyapám csinálta rá az akasztókat, és amin még mindig ott voltak azok a rajzok, amiket három-négy évesen csináltam. A bukaresti nappaliban nem sokkal az elköltözésünk előtt cseréltek bútor- és ülőgarnitúrát. Cseréltek, vagyis cserélt az anyám. Arra már nem emlékszem tisztán, hogy akkor meszelték-e újra a folyósót is, vagy csak a szentgyörgyi emlékeimmel mosom össze, de tudom, hogy a bukaresti nappali és előszoba fala egy ideig, és plafonja talán még tovább cseppkőbarlangszerű volt. Igen, igen, most már tudom: amikor kicserélődött a nappaliban a bútor, akkor lemeszelődtek a falak, de a plafon olyan maradt. Tudod, olyan cseppköves és sárgás. Vannak korai emlékeim azokról a tüskékről, vagy csak fényképekkel mosom össze, mindegy. Szóval a szentgyörgyi volt az a konyha, amin átjártál. Az erkély valamivel nagyobb, széles kilátással a városra, mert az úgynevezett új negyedben laktunk, ami a városnak az északi felét jelentette, valamivel magasabban, ez után már csak a felső kertváros következett, a kórház fölött, a gazdagabbak. A mi tömbházunkkal szemben egy ugyanolyan tízemeletes, körülöttünk négyemeletesek és régebbi kertesházak. Egy nagyobb földrengéskor az erkélyről láttam a szembelevőt felénk lengeni, akkor megrepedt a fal a nappaliban, az elköltözésünkig nem javították ki, úgy adták el. Az én szobám kisebb volt, mint bukarestben, és be kellett zsúfolni a nagyobb szobára tervezett — mert tervezettek voltak — bútorokat ebbe a kisebb helyiségbe. Nem vettem észre a különbséget, csak a rendetlenség volt nagyobb. A háló is kisebb volt, de azt se vettem észre. A nappali talán hasonló, szinte ugyanolyanra lehetett berendezni, csak mivel az erkéllyel párhuzamos falból nyílt befele az ajtó, ezért jobb oldalon volt a kanapé, a fotelek és a kávézóasztal, és a bal oldalon a hosszú vitrines, polcos szekrénysor, amit akkor még nem kellett szétszedni. Pont fordítva a bukarestihez képest. Tiszta, ízlésesen berendezett, inkább modern lakásocska, ami a szentgyörgyiek akkori átlaglehetőségeit meghaladta. Ízléses, vagyis az anyám ízlése. Amikor elköltözött, nem vitt magával szinte semmit. Fényképalbumokat, könyveket, ruhákat, törölközőket, egy-két ágyneműt. Nincs emlékem arról, hogy az apám pakolja a dolgait. Lehet, nem is voltam otthon. Arra sem emlékszem, hogy az anyám pakol bármit. Lehet, akkor sem voltam otthon. A tömbházban sok velem egykorú lakott, hatan-heten, szép kis társaság. A lépcsőház bejáratánál volt egy nagyobb kert, ahova nyáron lejártunk sátorozni, nekem ritkán szabadott sötétedés utánig kint maradni. Hat lépcsőn kellett felmenni a nagy, üveges vasajtóig, az elköltözésünk előtt egy évvel szereltek kaputelefont, a liftig tágas, visszhangos előtér sok postaládával, tíz emelet, emeletenként négy lakás, az negyven lakás, lakásonkét átlagban 2,3 ember, az kilencvenkét ember. A hat lépcső tetejéről integettem az apámnak, amikor elköltözött. Mert ugye magasabbról távolabbra látok.