Nem túl sok mindenre emlékszem a gyermekkori éveimből, még azokra a tipikus epizódokra is alig, amikről az emberek általában beszámolni szoktak. Leggyakrabban nem a legmélyebb nyomot hagyó események derengenek, hanem a szinte semlegesek és lényegtelenek — például miért rajongtam azért, hogy a home made „joghurtból jégkrém” találmánynak fagyott fémíze van a beledöfött kanáltól, meg hogy mindenáron szerettem volna, ha egyszer eltörik a régi lázmérőnk a hónom alatt. Egyszerűen majdnem megölt a kíváncsiság, hogy a higanygolyók vajon milyen alakzatban gurulnának szét a padlón; láttam magam, ahogy megrészegülve az adrenalintól ugrálok fel-le a nyikorgó kanapénkon, miközben a szüleim pánikba esve igyekeznek alaposan összesöpörni, hogy ne kapjunk mérgezést a párolgó anyagtól, hiába vannak tisztában azzal, hogy nincs sok esély erre ilyen csekély mennyiség esetében.
Sosem voltam jó koránkelő, de aznap különösen messziről szippant magához a reggel. Felülök, fülelek. Pár másodperc után dörgő ricsajjal robban be a hallójárataimba az utcafrontról felszűrődő fúrás hangja; még szerencse, hogy alattunk éppen átépítik az egész járdaszakaszt, ma nem lett volna szerencsés elaludnom. Miközben a kávémat iszom, és az aznapi öt interjúmat próbálom a telefonom memóriájában rögzíteni, ha már az enyémben nem sikerült, időnként a kedvenc szemközti lakásomba kémlelek, és meglesem a kedvenc családomat a reggeli rutinjuk közben. Kicsit ugyan szégyellve, mert ilyenkor tolvajnak érzem magam, aki el- meg ellop a saját családi intimitásukból egy szeletet.
Henrik már múltkor is furcsán érezte magát, amikor megtalálta azt a papírt Hédi kézírásával, ami egy játékférfiról szólt. Próbálta beküldeni Pista bácsit Hédi szobájába azzal az ürüggyel, hogy nézze meg, minden rendben van-e műszakilag. Pista bácsi bármit megszerel a házban, Henrik legmerészebb kéréseit teljesíti, de Hédi szobájába ugyan be nem megy. Ezt még a lány évekkel ezelőtt tisztázta vele, csak az ő kérésére mehet be, és ezt azóta is tiszteletben tartja. Henrik tudni szerette volna, hogy valóban létezik-e egy olyan tábla, amiről Hédi írt. Maga sem igazán értette, miért olyan fontos kérdés ez. Most megint talált a pultban a papírok között egy szöveget egy biciklis lányról.
Apu úgy csinált, mint aki nem hallja, így kénytelen voltam elindulni a vaskos kulcscsomóval a kapuhoz. Semmi kedvem nem volt a jó meleg konyhából kimenni, de tudtam, ha nem indulok el, akkor anyu még jobban ordibálni fog. Kint szakadt a hó, a verandától a kapuig apu reggel ugyan elkotorta, de már megint bokáig belesüllyedtem.
El kell mosogatni, később már nehéz lesz levakarni a rászáradt csirkezsírt. Míg jár a keze a szivaccsal, azokra az időkre gondol elmélázva, mikor még egészen máshogy gondolta ezt az Ilona. Mikor a Kálmán szeretője lett. Mikor azt hitte, ha a rendelőben csinálják, ő nem fog rájönni semmire. Mikor megírta azt a kis cédulát, sietősen odavetett betűkkel: „Ha a feleséged idő közben mégis meghalna, tudod, hol keress!”
Olyan ez az űr, mint amikor egy feszültségekkel és keserűséggel teli helyzetben tudjuk, hogy ki kellene erőltetnünk egy megnyugtatást a szánkon, mégsem vagyunk képesek megszólalni, és mosolyogni sem próbálunk, mert az vitathatatlanul hamisnak tűnne, ami még rosszabb, mint hallgatni és cserbenhagyni. Nem akarunk belegondolni, mi történik, egyszerűen csak figyeljük, ahogy telik az idő, és foszlányokká oszlik végre a megtelepedett semmi. Ez a várakozás hasonló a hétköznapi apróságokhoz; a széken sem dőlünk hátra, ha éppen nem vagyunk késésben, sőt csak két perc múlva kell indulnunk — pedig aztán az idő elteltével rájövünk, hogy simán kibújhattunk volna a cipőnkből is.
szeretek utazni. főleg nyaralni menni, hosszú útra, melegben, nagy csomagokkal. évenkénti kötelező látogatások önmagamba. az út olyan, mint egy menetjeggyel megváltható hipnózis, terápia, kézen fogva vezetés ából bébe, kívülről belülre, budapestről akárhová. idén sikerült túlteljesíteni az átlagos keretet, eljutni sok helyre, mindegy, hová, csak ne itt legyek, gondoltam. az évek alatt együtt üresedtünk ki, budapest és én, így hát egyikünknek mennie kellett, és elég egyszerű kibarkochbázni, melyikünk lett az.
Ismerem a pincért, minden nap innen viszek ebédet. Gyorsan kapsz egyszerű ételt, mellé kedvességet, mosolyt, bókokat. Főleg a bókok miatt járok ide. Belépek az ajtón, a fiú rám néz, köszön, elhaladok mellette. Lehet rendelni, kérdezem. Ma bármit lehet, válaszolja mosolyogva. Váratlanul ér a felajánlás, hirtelen nem jut eszembe semmi, ami a bármi lehet, rántott húst kérek salátával. Nemrég olvastam, a férfi csak azt veszi el egy nőtől, amit kockázat nélkül megszerezhet. Több nem kell. Elég a mosolyom, hogy felvidítsam, a szemem, hogy összenézzünk vagy a kezem, hogy hozzáérjen, amikor átadja a szatyrot az ebédemmel. Mást, többet nem akar, részeket csak.
A találkozóra jóval korábban érkezem, az előző megbeszélésem hamarabb véget ér, így gondoltam, addig nyugodtan megkávézom. Ritka pillanat lesz, egyedül várakozva egy cukrászdában, lassan kortyolgatva a csodás kávét… meggyorsítom hát a lépteimet. A bejáratnál kisebb torlódásba futok bele. Egy család készül bemenni éppen, mögöttük érkezem, egyszerre egy szép arcú, feltűnően csinos, negyven körüli hölggyel.
Minden hétvégén nála ebédeltek, laktatókat főzött, krumplit, tésztásakat. A szomszédasszony nővére tyúkokat tartott háznál, néha abból is kapott. Nem szabad válogatni, kislányom, látod, a nagymama kiteszi a lelkét is, mondta a veje az asztalnál. Bár lenne egy kicsit ügyesebb ez a Jani. Mentek volna ki németbe, mikor még annyi volt a lehetőség. És helyette: egy újabb kislány. Elnézte az öthónapos kicsit, most jöhetnek a fogai, mindent összenyálaz. A nagyobbik meg rugdosódik az asztal alatt, hiába szólnak rá.
