A találkozóra jóval korábban érkezem, az előző megbeszélésem hamarabb véget ér, így gondoltam, addig nyugodtan megkávézom. Ritka pillanat lesz, egyedül várakozva egy cukrászdában, lassan kortyolgatva a csodás kávét… meggyorsítom hát a lépteimet. A bejáratnál kisebb torlódásba futok bele. Egy család készül bemenni éppen, mögöttük érkezem, egyszerre egy szép arcú, feltűnően csinos, negyven körüli hölggyel.
A család éppen bemenni készül, de ez nem megy olyan egyszerűen. Az anya, aki sötétbarna kabátját már kigombolta, egyedül próbálja meg a babakocsiban ülő, nagyobbacska gyereket a bejutást megakadályozó lépcsőn átrángatni. A nagymamák, akik velük vannak, szemlátomást drukkolnak neki, tanácsokat osztogatnak kedvesen, hogy melyik irányból próbálja újra. Ha oldalvást tolja, akkor fog az menni! Még magának a kislánynak is, aki a babakocsiban ül, van az anyja számára néhány jó tanácsa. Az anya nem több ötven kilónál, sötétbarna haja zsírosan lóg a szemébe, hátul csat tartja. Szemüvege már bepárásodott az izzadságtól, a keze remeg. Megáll egy pillanatra, letekeri nyakából az ugyancsak sötétbarna sálat, berakja a kocsi alsó tartójába és újrakezdi a rángatást. Eközben az apa nem mozdul, rezzenéstelen arccal áll a belső ajtóban, amit kitárva tart. Hosszan kutatom a szememmel, hátha műkeze van, de látom, hogy mindkettő egészséges, mint a makk. Na, akkor biztosan beépített gerincprotézise lehet! De nincs hám a derekán, így csakis az lehet, hogy egyszerűen becsípődött a dereka. A magasabb nagymama viszont ezt az illúziómat is lerombolja, amikor így szól:
— Áronkám segítened kellene, ez így nem fog menni!
Áronka továbbra is rezzenéstelen arccal áll a kitárt ajtóban, úgy tűnik, meg sem hallja, amit a nagymama1 kér.
— Lehet, hogy süket — súgja a negyvenes, kedves hölgy mellettem.
— Na jó, de vak is? — teszem fel suttogva azonnal a kérdést. Összemosolygunk, a hölgy legyint egy aprót.
— Ágikám, fordítsd meg a kocsit — mondja a nagymama2, miután Áronka a füle botját sem mozdítja. Ágikám szó nélkül visszaereszti a babakocsit, megfordítja és a másik irányból kezdi rángatni. Nagymama1 kicsit hangosabban szól, hogy Áronka, ez így nem fog menni. De a férfi unott képpel, teljes lelki nyugalommal várja, hogy Ágikám végre berángassa a babakocsit a cukrászdába. A nagymamák totyorognak, a babakocsi nem adja magát.
Odalépek hát, és alulról megemelem.
Anya hálásan rámnéz, egy pillanatra összeakad a tekintetünk. Érdekes a pillantása, különleges keverék. Fájdalom van benne és egy pici közöny. Rámosolygok, de látom, hogy nincs ereje visszamosolyogni. Végre tehát sikerült bejutnunk a kávéházba, megcsap a finom kávé és süteményillat. A kedves negyvenes hölgy a mellettem lévő asztalhoz ül le egyedül, velünk szemben foglal helyet a babakocsis család. Áronka azonnal a fő helyre veti magát, anya nekilát levetkőztetni a gyereket. Közben a pincér toporog, rendeljenek már, nagy a forgalom. Rendelnek. A nagymamák kedvesen viccelődnek, Áronka leplezetlenül fixírozza a mellettem ülő csinos hölgyet. Nekem ez csak kicsit esik rosszul, Ágika zavartan mosolyog.
Rendelnek még egy süteményt, mert mint kiderült, Ágikának elfelejtettek az előbb. Áronka feláll, elindul, én pedig döbbenten veszem észre, ahogyan elmegy mellettem, hogy bár az arca kifejezetten helyes, jelentős sörhassal tolat a mosdóba. Még szerencse, hogy nem velem kezdett el szemezni, gondolom. Menet közben, ahogy elhalad előttünk, odapillant a csinos asztalszomszédomra, és (szerinte nyilván) csábító mosolyra húzza a száját. A hölgy döbbenten bámul vissza rá.
— Ez nem normális, súgja nekem, amikor már kellő távolságba ér Áronka.
Bólintok. Szerintem sem.
— De az is lehet, hogy halálos beteg, és már csak hetei vannak hátra — súgom vissza.
Áronka minderre rácáfol, hiába mentegetem magam és a szomszédos hölgy előtt. Mert ahogy a mosdóból visszajön, bevág két tortát és egy gesztenyepürét, közben pedig tele szájjal meséli, hogy idén Franciaországba mennek a haverokkal síelni, jövőre Olaszországba, de valamelyik évben kipróbálják végre a kanadai sípályákat is! Ágika eközben, amikor szóhoz jut, próbál csevegni a nagyikkal, és gyakorlottan eteti a kislányt. Kapkodva issza a gyömölcslevet, de mire a krémeséhez jutna, Áronka ellentmondást nem tűrően feláll és közli, hogy menniük kell, reméli mindenkinek ízlett minden. Ágika zavartan néz a nagyikra, próbálkozik, hogy akkor becsomagoltatja, de ezt a többiek meg sem hallják. Áronka előrecsörtet a kasszához. Ágika szó nélkül felöltözteti a gyereket, aki sír, hogy még nem akar menni. Látom, hogy anyáról folyik a víz, a szemüvege újra párás, a haja zsírosabban tapad a homlokához, mint eddig bármikor. Apa pedig, miközben fizet, a nagyikkal beszélget bájologva. Biztosan vicceskedik, mert a nagyik hatalmasakat kacagnak. Ágika zavartan valami olyasmit motyog magában, hogy nem is szeretem a krémest. De ezt már csak mi halljuk. Fesztelenül cseverésznek, és bár néha Ágira téved a szemük, senki nem mozdul, hogy segítsen. Egyedül küszködi bele a lányát a babakocsiba. Látom, hogy megismétlődik ugyanaz a jelenet, ami befelé. Áronka mereven áll az ajtóban, fogja, hogy az anya ki tudja rángatni a babakocsit. Amikor kimennek, a mellettem lévő asztalnál ülő hölgy döbbenten rámnéz, és csak ennyit mond: Beszarok!
Én pedig csendes szomorúsággal nézem az otthagyott, árva krémest.