Sosem voltam jó koránkelő, de aznap különösen messziről szippant magához a reggel. Felülök, fülelek. Pár másodperc után dörgő ricsajjal robban be a hallójárataimba az utcafrontról felszűrődő fúrás hangja; még szerencse, hogy alattunk éppen átépítik az egész járdaszakaszt, ma nem lett volna szerencsés elaludnom. Miközben a kávémat iszom, és az aznapi öt interjúmat próbálom a telefonom memóriájában rögzíteni, ha már az enyémben nem sikerült, időnként a kedvenc szemközti lakásomba kémlelek, és meglesem a kedvenc családomat a reggeli rutinjuk közben. Kicsit ugyan szégyellve, mert ilyenkor tolvajnak érzem magam, aki el- meg ellop a saját családi intimitásukból egy szeletet.
Ma van két éve, hogy ideköltöztem, tehát tulajdonképpen a két éven át tartó bámészkodás apropóján már gyakorlatilag tiszteletbeli családtaggá is avathatnának.
A munkások elkerülése végett a ház másik oldalán lépek ki az épületből. Itt egy egészen újfajta zaj csapja meg a fülemet: káráló öregasszonyok anyáznak és civakodnak a hozzám közelebb eső sarkon; ma kezdődött a lomtalanítás a kerületben. Óvatosan cirkálva közelítem meg az objektumot, láthatóan minden négyzetméter le van osztva és foglalva már egymás között, az utolsó maradékon, egy zsebrádión zajlik épp az ominózus vita. A rádió mint egy kibelezett plüssmaci hever a betonon, ez inkább elvi és becsületbeli ügynek tűnik, mintsem a puszta érték fölötti hatalmi harcnak. Vágyakozva húzom végig a tekintetem egy látszólag hibátlan állapotú, púderszín lámpaburán, ám ha meg is próbálnék észrevétlenül közelebb csúszni és behúzni a kiszemelt zsákmányt, vélhetőleg pár másodperc alatt átvenném a zsebrádió szerepét a történetben. Inkább a lehető legnagyobb ívben kerülöm meg a placcot, amúgy is sietnem kell. A válogatott sértésekkel teli acsarkodás hangja viszonylag sokáig elkísér még.
Az első interjúm Zuglóban van, nem messze az Amerikai úttól. Ahogy battyogok, szokás szerint egyébként késésben, megfigyelem a délelőtti fényben mártózó kertes házak homlokzatait. Határozottan tetszik, mégsem tudnék soha Zuglóban lakni, valami nem kóser vele, mindig is így éreztem, hiába a zöld gyep meg a gyerekzsivaj, vagy a nagyvilági utcanevek. Különben is, csupa nagyzolás. Herminamező nekem aznap a nyirkos őszszag, de a kellemetlenebb, fojtogatóbb fajtából. Az első beszélgetést egyébként sikerrel veszem, szívesen dolgoznék itt, még talán a zuglói csendet is meg tudnám szokni. Növekvő reményekkel indulok vissza a villamoshoz, egy kiment, maradt még 4 másik állásinterjú, gondolom, aztán ahogy szórakozottan a farzsebembe nyúlok gyújtóért, egy papírcetlire talál a kezem. Erre kapartam fel egy címet és egy időpontot előző nap kapkodva, és a realizációt követően azonnal halálos iramba váltok, hogy odaérjek a Bécsi út végébe a fél óra múlva kezdődő következő találkozóra. Nyilván késni fogok, de azért még egy gyors vigyor kíséretében hálát adok a lustaságomért, hogy reggel a tegnapi nadrágot kaptam magamra.
A Bécsi út kétszázikszedik számmal jelzett, üvegajtós, hétemeletes komplexuma rideg és kiszámítható. Nem is töltök bent túl sok időt, ez itt nem az én világom. Visszafele egy kislányt figyelek a villamoson, 3 éves forma lehet, szöszke fürtös, kis kezeivel az ablakon tapiskol. Rám néz, elkapja pillantásom azzal a mindentudó, őszinte gyerektekintettel, amivel csak gyerekek tudnak a vesédig látni. Egy régi szeretőm gyereke nézett rám mindig ilyen tüzetesen vizsgálódva, azóta picit tartok ezektől az őszinte gyerekszemektől. A mellette ülő nő — feltehetően az édesanyja —, fülhallgatót dug a fülébe és láthatóan igyekszik tudomást sem venni róla. Ettől valamelyest szomorú leszek. Ők is az Árpád hídnál szállnak le, akár én, ott, ahol sok évvel ezelőtt a budapesti életem kezdődött. Nincs időm nosztalgiázni, de lopva azért a József Attila Színház oldalára pillantok, és egy percre felvillan bennem mindaz, amit azóta kigyomláltam magamból, a naivitás és a szép remények, vágyak és önámítások, élethosszúságúnak hazudott szerelmek. A fénytelen betonépületek határolta tér, ami egykor mintha Avalon szigete lett volna, most nem jelent többet, mint a realitásba oltott, megfáradt emlékek gyűjtőhelyét.
A következő helyszín egy patinás irodaház második emelete a Váci úton. Semmi különös nem történik, míg várok az interjúztatóra, a hajamat fésülgetem az ujjaimmal, régi szokásom ez, majd a kezemben maradó hajszálakat a földre ejtem. Szeretek így nyomot hagyni magamból helyeken, ahol először járok, még gimnázium alatt kezdtük el ezt a játékot, és én azóta sem nőttem ki. Megérkezik a valamilyen cég valamilyen munkatársa, angolul és franciául kell vele beszélgetni, nem érdekel, szórakozott vagyok meg éhes. Hűvösvölgy felé menet megállok a Moszkván, és útba ejtem a Fény utcai levesezőt, ami az elmúlt napokban már többször mentette meg az életemet. A 61-esen zötykölődve megállapítom, hogy ha nem Budán élnék, akkor is ott élnék, nem sznobizmus, egyszerűen csak ugyanolyan a ritmusa mint nekem. Ha városrész lennék, a II. kerület lennék. Ha természetszagom lenne, olyan lenne, mint a Hűvösvölgyi út selymes, finoman erodáló avarának pézsmaillata. Itt egy közvetítő cég van, egy rövid beszélgetés után tovább is küldenek a MOM Parknál található irodába, ahová már elég fáradtan, de jó érzésekkel érkezem meg. Az enigmatikus épületszárny, ahová irányítanak, azonnal megvesz magának. A környezet, az emberek, a hangok mind mind otthonosak, kedvesek. Megtetszünk egymásnak, azt mondják, maradjak, azt mondom, maradok. Kitöltök egy raklapnyi papírt, ennyi hát, belőlem is számok, azonosítók és adatok határozta felnőtt lett, dolgozó nő, nincs több egérút, foggal-körömmel szorított gyerekkor, nincs több kifogás. Nem bánom, jó érzés budai önálló fiatal nőként definiálni magamat a fejemben. Habár erről még nincs emlékképem, valahogy mégis határozottan ismerős.
A Lövőház utcán már nyoma sincs a reggeli felfordulásnak, mire visszaérek. Se hangos ricsaj, se civakodás, se púderszín lámpabura. Pedig én idén is megpróbáltam, de úgy látszik, hiába kelek fel minden évben egyre korábban, az igazi kincsek bezsebeléséhez nem lehet elég korán kelni. Furcsán üres az utca a sok lim-lom, régi, haszontalan holmi nélkül, mintha megelégelte volna a sok szemetet és öntisztulás gyanánt elnyelte volna az egészet holmistul, öregasszonyostul. Úgy képzelem, lakik a föld mélyében valaki, akihez odakerül az összes kiszortírozott dolog, akinek semmi sem szemét, a szája helyén fekete lyuk van, és elnyeli a világ összes levedlett tulajdonságát. Képzeletben a rakásra dobok én is ezt-azt, majd hazaérve kiülök még kicsit az erkélyre dohányozni. A kedvenc családomnál éppen vacsoraidő van. Ha becsukom a szemem, lehetnék éppenséggel egy zuglói kertes ház verandáján is. Sőt ha nagyon szorosan szorítom össze, szinte esküdni mernék, hogy tegnap még állt egy púderszínű lámpa az ablakuk előtt.