Annyiszor kezdett már új életet. Most is megtehette volna, de mégis az a másik ment Berlinbe szerencsét próbálni, és nem ő. Ő a Fény utcai piacon ült, pontosabban egy padon, két szatyor friss zöldséggel és gyümölccsel, a karalábé és zeller fodros, klorofil fürtjei szinte kibomlottak a zsákok száján. Sokszor írja, hogy mennyire tetszene neki is ott, meg hogy közben azért vágyódik haza. Egyikben sem kételkedett. Hát… talán majd egyszer. Persze új életet lehet itthon maradva is kezdeni, futott át a sötét hajkorona alatt, csak kurva nehéz. Ezt az egyet tudta jól, mert az összes eddigit is mind itt kezdte.
egy nő a tükörben megigazítja a haját, majd kalapot húz. kabátjának mellére rózsát tűz, majd bezárja maga mögött a lakást és kilép az utcára. a nagykörúton mindenki siet, csatlakozik a kavalkádhoz ő is, a Lánchíd felé tartanak. a közhangulat izgatottságot sugároz, két ember szorosan megfogja egymás kezét a tömegben. a nő én vagyok.
Sosem voltam jó koránkelő, de aznap különösen messziről szippant magához a reggel. Felülök, fülelek. Pár másodperc után dörgő ricsajjal robban be a hallójárataimba az utcafrontról felszűrődő fúrás hangja; még szerencse, hogy alattunk éppen átépítik az egész járdaszakaszt, ma nem lett volna szerencsés elaludnom. Miközben a kávémat iszom, és az aznapi öt interjúmat próbálom a telefonom memóriájában rögzíteni, ha már az enyémben nem sikerült, időnként a kedvenc szemközti lakásomba kémlelek, és meglesem a kedvenc családomat a reggeli rutinjuk közben. Kicsit ugyan szégyellve, mert ilyenkor tolvajnak érzem magam, aki el- meg ellop a saját családi intimitásukból egy szeletet.
szeretek utazni. főleg nyaralni menni, hosszú útra, melegben, nagy csomagokkal. évenkénti kötelező látogatások önmagamba. az út olyan, mint egy menetjeggyel megváltható hipnózis, terápia, kézen fogva vezetés ából bébe, kívülről belülre, budapestről akárhová. idén sikerült túlteljesíteni az átlagos keretet, eljutni sok helyre, mindegy, hová, csak ne itt legyek, gondoltam. az évek alatt együtt üresedtünk ki, budapest és én, így hát egyikünknek mennie kellett, és elég egyszerű kibarkochbázni, melyikünk lett az.
sokáig nem vettem észre. minden egyes hazalátogatásom alkalmával ugyanott talállak, a tűzhelynél állva, kevergetve valamit, hol lustán, rezignáltan, hol idegeskedve, sietős kézmozdulatokkal (inkább az utóbbi), a hajadra mindig ugyanúgy esik a konyhai ablakon beszűrődő napfény, felém fordulsz és elmosolyodsz, fáradt vonásaid ez szépíti meg. arcod barázdái finoman mélyülnek, szinte észrevehetetlenül, az évtizedekkel ezelőtt társadul szegődő szomorúság mentén, és a nevetés száj körüli ráncaiban. egyre ritkábban járok haza, egyre kevesebbszer látlak, talán ez lehet az oka, hogy ezt is úgy érzékeltem, mintha egyik látogatásomról a másikra történt volna. megöregedtél.
Ja, hát rohadt dolog ez tényleg, mondom neked, pedig ma tényleg nem akartam a felnövésről beszélni. De legalább csak pár évig tart az egész. Ettől persze nem nyugszol meg, csak még hisztérikusabbá válik az egész jelenléted a szocreál paneltenger közepén, a flaszteron, valahol Újpesten. Okosnak tűnök és elhiszed, pedig valójában fogalmam sincs az egészről. Mert mi az a hét évnyi előny (igazából minden), ami mögöttem van, neked majd csak most következik. Rágyújtunk, ami még testvérek között is egy szép pillanat, és abban az ingerült, kátrányos szén-dioxidban, ami időnként elhagyja a szádat, minden keserűséged benne van. Magamban mosolygok, emlékszem az én gimnazista éveim végére, tudtam is én még akkor, mi a keserűség. Valószínűleg most sem tudom igazán.
