Filó Mariann

A legtanulságosabb, hogy azonnal kétségeim lennének afelől, amit mond. Hogy nem kell aggódnom, nem fog történni semmi, amiből később gondjaim származhatnak. Ebből a szempontból nézve megakadályozható lenne minden. Talán. De intő jel, hogy már anyám állítása szerint sem imádkoztam eleget. Ebből már rá lehet jönni a végkifejletre?

Ma eszembe jutottál az IKEA-s műnövényekről, főleg arról a fűszálasról a fekete cserépben, az a kedvencem. A kenyértárolóval egy vonalban a falra helyeztük két másikkal együtt, és ezt raktuk középre, de mivel a másik kettő nagyobb, alig látszik ki a tartóból. Fura egyébként is, mert ez a kis szerencsétlen svéd polietilén dísz eddig még soha egyetlen olyan gondolatot sem idézett elő bennem, amely tehozzád volna köthető. Lehet, hogy pont ezért ugrottál be ma, azon a napon, amikor semmi olyan nem történt, amely miatt bekúszhattál volna a napi rutinos ábrándok közé, még csak amolyan friendly reminder szintjén sem, nehogy azt feltételezzem már, hogy megúszom ezt a depressziós fázist nélküled.

Nem túl sok mindenre emlékszem a gyermekkori éveimből, még azokra a tipikus epizódokra is alig, amikről az emberek általában beszámolni szoktak. Leggyakrabban nem a legmélyebb nyomot hagyó események derengenek, hanem a szinte semlegesek és lényegtelenek — például miért rajongtam azért, hogy a home made „joghurtból jégkrém” találmánynak fagyott fémíze van a beledöfött kanáltól, meg hogy mindenáron szerettem volna, ha egyszer eltörik a régi lázmérőnk a hónom alatt. Egyszerűen majdnem megölt a kíváncsiság, hogy a higanygolyók vajon milyen alakzatban gurulnának szét a padlón; láttam magam, ahogy megrészegülve az adrenalintól ugrálok fel-le a nyikorgó kanapénkon, miközben a szüleim pánikba esve igyekeznek alaposan összesöpörni, hogy ne kapjunk mérgezést a párolgó anyagtól, hiába vannak tisztában azzal, hogy nincs sok esély erre ilyen csekély mennyiség esetében.

Olyan ez az űr, mint amikor egy feszültségekkel és keserűséggel teli helyzetben tudjuk, hogy ki kellene erőltetnünk egy megnyugtatást a szánkon, mégsem vagyunk képesek megszólalni, és mosolyogni sem próbálunk, mert az vitathatatlanul hamisnak tűnne, ami még rosszabb, mint hallgatni és cserbenhagyni. Nem akarunk belegondolni, mi történik, egyszerűen csak figyeljük, ahogy telik az idő, és foszlányokká oszlik végre a megtelepedett semmi. Ez a várakozás hasonló a hétköznapi apróságokhoz; a széken sem dőlünk hátra, ha éppen nem vagyunk késésben, sőt csak két perc múlva kell indulnunk — pedig aztán az idő elteltével rájövünk, hogy simán kibújhattunk volna a cipőnkből is.

Talán csak olyankor érdemes gondolni ilyenekre, amikor valami szokatlan történik a legnagyobb csendben, mert ekkor kimondatlanul megállapodunk abban, hogy mindenki hagy időt a másiknak, hogy a szájban lévő összes darabkát lehessen ízlelgetni. Mi legutoljára hárman voltunk így, és az egyikünk mutatta meg az Országház felett vitorlázó fénylő sirályokat, irreálisan nagy bogaraknak látszottak, és a hangjukat már nem lehetett hallani olyan távolból. Az egész némafilmnek is beillett volna, de a dialógusok feliratozásának elmaradásával, elvégre lassacskán már mindannyian csak annyit értettünk a közöttünk zajló szituációból. Szóval ők azok az emberek, akik csinálnak valami narráció nélkül nehezen megfejthető dolgot, igen, például csak úgy színesre festik a tenyerüket a Városligetben, miközben — persze a külső felek számára hallhatatlanul — arról beszélnek, talán azokat a bizonyos falatokat, amiken rágódunk, talán nem is egyformának érzékelünk.

Érezd magad otthon, üdvözöltél, amikor beléptem. Undorító, rózsaszín gumiklumpát viseltél a lábadon — ez volt a sokadik dolog, ami nem tetszett rajtad. Perceken belül elkezdtél metsző hangon kiabálni a gyerekeknek — ekkor arra gondoltam, hogy tényleg haza kellett volna utaznom a 11:40-es busszal. Előtted ahhoz indultam, miután kihívtam a mentőket egy hajléktalan nőhöz, akivel megegyezett a keresztnevünk, és éppen a mutatóujját dugta le a torkán, amikor találkoztam vele a Vak Bottyán utca sarkán.