A legtanulságosabb, hogy azonnal kétségeim lennének afelől, amit mond. Hogy nem kell aggódnom, nem fog történni semmi, amiből később gondjaim származhatnak. Ebből a szempontból nézve megakadályozható lenne minden. Talán. De intő jel, hogy már anyám állítása szerint sem imádkoztam eleget. Ebből már rá lehet jönni a végkifejletre?
Megfogadnám hamar, hogy nem megyek arra a helyre, ahol bekövetkezik, és még a közeli utcákat is igyekeznék nem érinteni. Az emberekre is máshogyan néznék, és kifejezetten gyanakodnék. Ezt a doktornőnek is megmondanám így, nyíltan. A parkoktól már most is a hideg ráz, nem is beszélve az árkokról. Azt hiszem, megígérném magamnak, hogy soha többet nem kezdenék ilyenbe… Nem éri meg, nem kifizetődő, sőt. És mi van, ha másnap már kopogtatnának az ajtómon, és elvinnének megint?
Olvastam erről a szindrómáról eleget, hát pontosan minden adott lenne, úgy csinálnám, hogy belémszeressen, ha már kétszer sikerült neki… és mégsem. Amikor elkapnám, hátulról ölelném át, és nem látná, hogy én vagyok az. Azonnal eszméletét vesztené a nyakára mért nyomástól — tudom, mert egyszer kipróbáltam már általános iskolában ezt a fogást egy harmadikos kisfiún, azóta meggyőződésem, hogy nem kitaláció —, és utána, amikor felébredne, a lakásomban találná magát, tálalnám neki a koncepciót: én csak megtaláltam ájultan a ligetben, és hazahoztam. De szinte amint magához térne, teljesen biztos, hogy rögtön akadékoskodna, hogy miért nem vittem kórházba, meg amúgy is, takarodjak a közeléből. Ahogy magamat ismerem, akkor már erőlködnék egy ideje, hogy lejöjjek a szeszről, pedig olyan még egyszer sem történt, de nem merném állítani, hogy teljesen józan lennék, főleg az első hetekben. Így akkor eléggé begőzölnék valószínűleg, amikor megkérdőjelezné a mesémet. Eszembe jutna, hogy kérni akart ellenem távoltartási végzést meg ilyenek, és elborulna az agyam. Engem nevezett hátborzongatónak, holott még májusban is ő hajkurászta a velem kapcsolatos híreket… Na, de amilyen elhárításokkal küzd, lehet, hogy valóban megkedvelne. De lefogadom, hogy csak a végére. Hogy ne legyen túl sok időnk újra együtt. Kurva élet. Arra gondolni nem akarok, hogyan fejeződne be, elég… látnom magam várakozni a metróaluljáróban, és egészen addig pislogni ki a fejemből, amíg el nem homályosodik a folyton mozgó, cserélődő embertömeg. Őt is hasonlóképpen figyeltem reggelenként. Jött, majd később egyre kevésbé élesen állt előttem. Az viszont az idő előrehaladtával minduntalan tisztázódott bennem, mit akarok csinálni. Biztosan, mert nem imádkoztam eleget.
Ahogy utaznék Kőbánya felé, vonnám a konklúziókat, ahogy suhanunk az alagútban: a harmadik napon megint nincs senkim, pont, mint közvetlenül utána, hogy… utána. Morfondíroznék azon, hogy jót tenne-e, ha néha kikocsikáznék a vízmosáshoz, ahol utoljára próbáltam őt megcsókolni, mielőtt megcsúszott volna a sárban. Fene, hát ez a kép beúszott… Így lenne vége? Véletlenül. Nem miattam. Ez nagyon fontos, nem az én kezem által. Esküszöm, tényleg nem lenne szándékos. Oda se kellene néznem, mert már a csigolyák reccsenéséből hallani, ha az illető meghal. De nyilvánvalóan ezt mindenki hazugságnak tekintené, egy szavamat sem hinnék el, azt mondanák, büdös alkoholista, közveszélyes, lecsúszott harmincéves létére.
Addigra már biztos nem bírnám józanul, úgyhogy bontanék is egy sört, kettőt, hármat, amikor leszállok. Ennél a mennyiségnél szoktam a vallási izéken töprengeni, fejtegetni a gyerekkorom. Most, ahogyan ezt elképzeltem, szerintem az jutna eszembe itt, hogy nyolcévesen a jó öreg Jézus Krisztus is a haverom volt; na, gyerünk, hátha működik ez a feltámadás-dolog, és kezdhetnénk elölről, egy újabb eséllyel.