Érezd magad otthon, üdvözöltél, amikor beléptem. Undorító, rózsaszín gumiklumpát viseltél a lábadon — ez volt a sokadik dolog, ami nem tetszett rajtad. Perceken belül elkezdtél metsző hangon kiabálni a gyerekeknek — ekkor arra gondoltam, hogy tényleg haza kellett volna utaznom a 11:40-es busszal. Előtted ahhoz indultam, miután kihívtam a mentőket egy hajléktalan nőhöz, akivel megegyezett a keresztnevünk, és éppen a mutatóujját dugta le a torkán, amikor találkoztam vele a Vak Bottyán utca sarkán. Azt hiszem, csak azért kérdeztem meg tőle, hogy tudok-e segíteni valamiben, mert rettegek a hányástól, és utólag biztosan gyávának tituláltam volna magam, ha nem állok meg mellette. Máskülönben abszolút nem szorult nagyobb támogatásra, mint én nagyjából 13 hónappal ezelőtt abban az egy hétben, amikor is esténként otthon ülve kevesebb vizet jutattam a szervezetembe, mint rozéfröccsöt. Tőlem akkor sokan kérdezték, tudnak-e bármit tenni értem, de hát persze, nem, nem, köszönöm, megvagyok, majd biztosan elmúlik, meg nyugi, jobb lesz, ilyenek. Mariannak viszont ott és akkor igenis lehetett segíteni, ezért megtettem, még ha a kiérkező mentősök is csak lekicsinylően mosolyogtak a jóhiszeműségemen, miközben a borgőzös jajveszékelő nő felett ácsorogtunk.
Egy ideje már rozéfröccsöt sem iszom, és nem is azt definiálom otthonként, amit akkor. Ez biztosan nem futott át az agyamon, amikor a betessékelésem után rögtön leültettél a forgószékbe, és elkezdted magyarázni, hogy elvihetném veled Petit a játszóházba, amíg Kamilla születésnapi zsúron van, aztán pedig meghívsz egy teára, vagy akár kettőre is, amennyit csak szeretnék, elvégre ez életünkben a második találkozásunk. Miután ezt ecsetelted, egy laza mozdulattal áthúztad a trikódat a fejeden, hogy akkor te most átöltözöl, én pedig lányos zavaromban elfelejtettem levenni rólad a szemem, erre mosolyogva megkérdezted, tetszik-e a tetoválás a hasadon, nyáron készült, de nem fogod részletezni, mi mit szimbolizál, pedig minden kis apró részletnek van jelentése, mert te egy ilyen ember vagy. Ezt nem tetted hozzá, de azóta rájöttem, hogy minden moccanásod, nyöszörgésed, szemrebbenésed hordozza azokat a megkaphatatlan alkotórészeidet, amelyek összevissza repkednek a levegőben, mint a pillangók, de eddig még szerinted senki sem tett annyi erőfeszítést, hogy egybefogdossa az összeset, és rendszerezze őket egy vitrinben. Régebben olvastam egy cikket egy lepkegyűjtőről, aki azt nyilatkozta, hogy az egész csupán a türelemről szól, a befogás, a preparálás és az egyéb tevékenységek mind mellékesek. A kivárás foglalja magában a folyamat esszenciáját, és ez az, ami bennem fel sem merült, azt hiszem, amiatt, mert furcsa a viszonyom az idővel. A szobám falán két óra is függ egymás mellett, mert egyszer azt találtam ki, hogy mivel azelőtt egyiket sem használtam, üzembe helyezem őket egy-egy ugyanolyan töltöttségi szintű elemmel, és biztosan rádöbbenek valamire a világgal kapcsolatban, amikor majd hirtelen észreveszem, ha nem ketyegnek többé egyszerre. Mindössze pár nappal ezelőtt jöttem rá arra, hogy mit is akartam kimondatlanul eljátszani a magam számára ezzel az analógiával.
Több mint fél év elteltével ma pontosan ugyanabban a gurulós székben ülök, ugyanannak a családnak a házában, te pedig ugyanolyan mértékben vagy egyszerre nyűgös és gondoskodó nagynéni, mint a második találkozásunk alkalmával. Csak remélni tudom, hogy hamarosan én sem leszek teljesen másmilyen, mint azon az októberi napon, amikor pontosan ugyanúgy jártak a mutatók, meg hogy nem kell újból mást meghatároznom otthonként, és a rozéfröccsöt sem fogom ismét megkedvelni, mert igazából semmi sem változik, csak mi teszünk úgy szándékosan, mintha.