mint a patakok, a folyók

eleinte azt hittem, ismerni fogsz,
úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem,
ahogyan felolvad a körülötted vibráló
elektromosságban, a hétköznapi csapadékban,
meg ebben a remegő láthatatlanban,
amely beborítja az egész bolygót,
mindaddig, amíg itt hintáznak
a fejünk felett a szótagok,
azok az eldadogottak;
nem értetted őket régen,
mert betonból volt a hallójáratod,
a dobhártyád, és az arcod megkövült,
akár a felhők a zivatarban késő délután,
amikor a szürkület a szemed lett,
az esőtömb pedig az orrod,
kértelek, szakadj a vállamra,
folyjanak csermelyként a karjaid körém —
szeretnék megfulladni általad;
mert hiába ismerem a sodrásirányt,
úgy ismerem, ahogyan te
a partjaimba harapsz, csapódsz,
nem lennénk több, mint lét a mederben,
néha kiöntünk, áradunk, de végül
visszahúzódunk magunkba,
magunkba úgy,
mint a patakok, a folyók.