Folteltávolítás

El kell mosogatni, később már nehéz lesz levakarni a rászáradt csirkezsírt. Míg jár a keze a szivaccsal, azokra az időkre gondol elmélázva, mikor még egészen máshogy gondolta ezt az Ilona. Mikor a Kálmán szeretője lett. Mikor azt hitte, ha a rendelőben csinálják, ő nem fog rájönni semmire. Mikor megírta azt a kis cédulát, sietősen odavetett betűkkel: „Ha a feleséged idő közben mégis meghalna, tudod, hol keress!”

Életében először fordul elő, hogy halálhírét költik. Délután fél kettő van, éppen most ette meg a csirkepörköltet, galuskával. Mindkettő tegnapi még. Az ecetes cékla lecsusszan a villáról, csúnya foltot hagy az abroszon, s akkor csöng a telefon. Még ez is.

— Engem keresnek? — a szomszéd szobából a hang reszelős, beteges. Most mindjárt azzal jön, hogy végzett, el lehet vinni a tálcát. El is kell vinni, különben azt egészet lefordítja, csontostul, vizespoharastól a szőnyegpadlóra, s lehet sikálni, folteltávolítóval, órákig. Ilyen az öregség, a magatehetetlenség, őrület. Ő inkább meghalna, ez nem élet így.

— Nem, Ilona az — feleli. Ilona elmondja, hogy az imént hívta fel valaki azzal, hogy ő, a közös ismerősük állítólag meghalt, ma reggel.

— Nem, még élek — mondja, kicsit kuncog. Most mit lehet erre mondani? Micsoda hülyeség, valaki biztosan szórakozik. Morbid az egész, beteg az egész világ. Mintha nem lenne meg neki a maga baja.

— Azért örülök, hogy nem haltál meg — mondja búcsúzóul Ilona.

El kell mosogatni, később már nehéz lesz levakarni a rászáradt csirkezsírt. Míg jár a keze a szivaccsal, azokra az időkre gondol elmélázva, mikor még egészen máshogy gondolta ezt az Ilona. Mikor a Kálmán szeretője lett. Mikor azt hitte, ha a rendelőben csinálják, ő nem fog rájönni semmire. Mikor megírta azt a kis cédulát, sietősen odavetett betűkkel: „Ha a feleséged idő közben mégis meghalna, tudod, hol keress!”

A cetli Kálmán autójában volt, a kesztyűtartóban. Érdekes, szinte minden a felismerhetetlenségig összeroncsolódott a kocsiban, csak az utasoldali, nyitható rekesz nem. Kálmánnak azon az estén nem volt utasa. A mentőorvos azt mondta, nem lehet kétség kívül megállapítani, hogy előbb kapott-e infarktust és utána hajtott a kerítésoszlopnak, vagy fordítva.

Ilona még mindig milyen mutatós! Festi a körmét, rúzsozza a száját. Vadászik. Könnyen teheti, az ő korában. Persze, mi látszódjon meg rajta? Harmincnyolc évig nem volt más dolga, csak a betegek kartonjait rakosgatni, a telefont felvenni. E pillanatban a szivacs megcsúszik az utolsó tányéron, s az kis híján összetörik. Ez biztosan figyelmeztetés, nem gondolhat ilyesmiket a legjobb barátnőjéről. Nem szabad ilyesmiket gondolnia! Ilona mindig mellette állt a nehéz időkben. Igaz, nem jött el emelgetni, mosdatni, meg a szaros pelenkákat kicserélni, nem jött el éjszaka a fájdalomcsillapító injekciókat beadni, de mégiscsak ott volt, lelki támaszként, a háttérben. A szép és okos Ilona, frissen manikűrözve. Már főiskolás korukban is rá akart hasonlítani. De csak akkor döbbent rá, hogy sikerült, mikor megtudta, ugyanazt a férfit szeretik mindketten. Sok mindenben hasonultak aztán az évek során tényleg. Hajviselet, érdeklődési kör, hobbi: az esti olvasás. És ugyanúgy nem lett egyikőjüknek sem gyereke.

Eszébe jut, hogy bent maradt a céklás tálka. Ráadásul az abrosz is, pedig azt mielőbb be kell áztatni. Ó, mennyit sikált ő az elmúlt húsz évben! Beszáradt vért főleg, meg húgyot. Az öreg test semmihez sem fogható büdös szagának lenyomatait. Közben vagy tíz évig vörösbort is, mindennap. A folyton kiöntött pálinkákat, utána hányást. Ebben a korban már minek elkezdeni inni? Nevetséges.

Milyen könnyed volt most a telefonban Ilona hangja, milyen lányos. Hogy ő nem halt még meg, és ez milyen jó. Ki költhette ezt az idióta pletykát? A céklafoltos abroszt dühödt mozdulattal bevágja a lavórba. Hát igenis, hogy meghaltam! Már nem élek, húsz éve nem, ide vagyok kötve, a húgyszagba, a mosogató mellé. Ideáig érzem a szagot, a tegnap még friss kötés mostanra átvérzett, átlevesedett bűzét, annak a láb nélküli roncs testnek a bűzét, az öregség, rothadás facsarja az orromat, ki akarok menni innen.

Különben is, jut az eszébe, minden elfogyott. Az öblítő, a mosópor, a folteltávolító. A kisebbik szobából csörömpölést hall. Bemegy megmondani, hogy lemegy a boltba. Az ágy melletti kis asztalon az csirkepörkölt ott felejtett maradéka, beleborítva a pálinkásüveg.

— Ilona volt az? — kérdi az ágyban fekvő.
— Ő volt.
— Beszéltem volna vele.
— Talán majd legközelebb — mondja, majd sietősen behúzza a függönyöket.

A boltban ráérősen válogat, összehasonlítja az öblítőszerek árait, emelgeti a flakonokat. Inkább többet vesz, nem akar minden héten vásárolni, de folteltávolítóra mindig szükség van. Különben meghalni sem érdemes. Kálmánra mégsem bízhatja rá a hóvégi nagytakarítást.