Részlet egy készülő regényből A legnagyobb meglepetésemre Katalin egy kisebb bőrönddel állított be. Először azt hittem, apám meggondolta magát, és Katalin hozzánk költözik, de aztán kiderült, erről azért nincs szó. Csak megbeszélték, hogy Katalin kap egy szekrényt, és idehoz magának…
Hidas Judit prózája a friss Műútból
Nem akarta, hogy szeressék vagy szánják, nem akarta, hogy irigyeljék vagy utálják, nem akarta látni az örömöt, sem a lemondó pillantásokat, hogy ez nem normális, minek ennek még egy, és egyáltalán, mi lesz ezután, parkolópályára teszi magát talán végleg, mert nem elég, hogy mindjárt negyvenéves, még ott lesz a három gyerek is, kinek kell majd így, se más férfinak, se munkáltatónak. Kész, ennyi, ezzel végleg, mint a vizelő kutya, kijelölte a határait.
...hiába van már két gyerek, hiába mondja magának, hogy elég lesz, ennyi minden nem fér bele egy életbe, nem lehet mindenhol helytállni, valami mégis azt súgja, egyszerűen nem lehet erről lemondani. Már csak néhány év, utána nincs rá lehetőség, nem lehet elfogadni, hogy végleg lezárul egy korszak, a test már nem képes az alkotásra, csak az agy, és ha csak ez utóbbi van, akkor túl sok kérdés feszíti, kibírhatatlanul nagy a sóvárgás az elérhetetlenért.
A metró épp az orrom előtt megy el, várom a következőt, egyszer csak hangos szavak ütik meg a fülem valami ismeretlen nyelven. Felkapom a fejem, körülnézek, hét fiatal srác áll tőlem nem messze, mindegyik húsz-huszonöt éves, kábé száznyolcvan centi magasak, megtermett példányok, izmosak, jó húsban vannak, fekete a hajuk, kissé kreol a bőrük, nevetnek, magyaráznak, ruhájuk makulátlan, pufi dzseki, trendin szaggatott farmer, sportcipő, egyiken-másikon bő, kötött sapka, mintha hosszú zokni lenne a fejükre húzva.
Akartunk valami nagyon nagyot, ami tényleg robban, aminek tényleg lesz visszhangja. Hoz öt- vagy hatezer like-ot, és akkor végre leszünk valakik, tényezők a piacon. Még akkor is, ha utána megy a levesbe az egész, és ez lesz az utolsó dobásunk. Legalább emelt fővel szűnnénk meg, úgy, hogy azt érezzük, nem hiába dolgoztunk éveken át, amikor csak a nyűglődés ment. Pénz csak a támogatótól volt, itt-ott csurrant-cseppent valami pályázatokból, nevetséges összegek. A lapnak irodára nem tellett, otthonról, a saját szobánkból, a saját gépünkről intéztük az ügyeket. És hiába próbáltuk, a nézettség csak nem akart nőni, pár száz vagy egy-két ezer olvasóra egyetlen hirdetőt sem lehet találni. És akkor kitaláltuk. Egy exkluzív nemzetközi hír, egy világsztárral, mondjuk Drew Barrymore-ral, aki épp Londonban forgatott, ez a tuti dobás, ez kellett nekünk!
Megy ki a vécére a kis Bogika, egyem a szívét, akkora, mint egy zabszem, állandóan mosolyog, de be nem áll a szája, néha meg is fájdul tőle a feje az embernek. Ez a Janó meg ott volt a mosdó előtt, gondolom, a kislány megszólította, beszélgettek, aztán Bogikának nagyon kellett pisilnie, a fiú meg bement vele a vécére.
A földszintes önkormányzati bérház hosszan nyúlt el a poros főút szélén, közel a lámpás kereszteződéshez. A pirosban rendszerint autósor kígyózott az ablakok alatt, remegve köhögtek a kipufogók, és benzingőzzel terítették be a környező házakat. Négy lakás volt ebben a valaha fehér színű, mára nagyrészt elszürkült épületben, a falakról sok helyen mállott a vakolat, hatalmas penészfoltok virítottak rajta, az egyik ablak ki volt törve, így állt évek óta. A járda és az út között fehér kaviccsal ritkásan leszórt, itt-ott gazzal tarkított terület húzódott, ez amolyan senkiföldje volt, melyet az itt lakók és a szemközti kisboltban vásárlók szép lassan birtokba vettek az autóikkal.