Képzeld, mi történt egyik nap. Az ember tényleg azt hinné, hogy ez a hely más, mégiscsak ökumenikus iskola, tanulnak hittant, most már erkölcstan is van, tudod, megvannak azok az értékek, amik azért a mai világban nagyon hiányoznak. És akkor tegnap egy felsős diák, valami Janó a neve, hosszúkezű, langaléta, csendes, szelíd gyerek, szőke haj, kék szem, átszökött délután a kicsikhez. Merthogy a nagyok el vannak különítve egy kerítéssel, tudod, akárhogy van is, ezek köpködnek, káromkodnak, nem jó ezt látni ilyen piciknek. Szóval ott volt a kerítés, vagy három méter magas, de ez a Janó fogta magát, átmászott rajta, amikor a kicsik délután bent tanultak a napiban.
Megy ki a vécére a kis Bogika, egyem a szívét, akkora, mint egy zabszem, állandóan mosolyog, de be nem áll a szája, néha meg is fájdul tőle a feje az embernek. Ez a Janó meg ott volt a mosdó előtt, gondolom, a kislány megszólította, beszélgettek, aztán Bogikának nagyon kellett pisilnie, a fiú meg bement vele a vécére.
Ezt nekem csak utána mondták, mert én már csak azt láttam, hogy a kislány rohan be az osztályba, remeg mindene, „mi a baj, Bogikám”, kérdeztem tőle, de ő csak rázta a fejét, és ült némán a helyén. Nemsokára jöttek érte a szülők, Bogi az anyja nyakába ugrott, szorosan átölelte, „mi az, kicsim”, kérdezte a nő is, mögötte állt a férje, de a kislány nem nézett senkire. „Történt valami”, faggatta ismét az anyja, „egy nagyfiú, ott a vécében”, súgta a gyerek a fülébe. „Mi volt”, kérdezte a nő rémülten, de Bogi csak rázta a fejét. „Hol van az a kölyök”, szegezte nekem az apa a kérdést, de én nem tudtam semmit se, végül a kis Hédi szólalt meg. „Én a Fehér Janót láttam a vécénél.”
Az a nagydarab ember kirohant a teremből, ropogott a homok a lakkcsizmája alatt, én a nyomában loholtam. A fiút az udvaron értük utol, épp a kerítésen lógott, mászott volna vissza, de az apa úgy lerántotta, mint a zöldségesnél a szögre akasztott zacskót, nem kérdezett semmit, csak azzal a lendülettel ütni kezdte, ahol csak érte, a fejét, a hasát, a karját, a hátát. A gyerek leesett a földre, az apa most már lábbal folytatta, „megdöglesz, te rohadt kéjenc”, üvöltötte. Ez az, gondoltam magamban, hát hogy mer ilyet csinálni, épp az én osztályomban, és már nem először kapjuk el itt, ezután többet nem jön majd ide, még csak az kéne, hogy emiatt legyen fegyelmim. A fiúnak eleredt az orra vére, szőke haja összetapadt a sártól, a szeme alatt lila folt. A háttérben sírt az anya kezében a kislánnyal.
„István, az ég szerelmére”, kérte, de a férfi még egyet rúgott a földön heverő fiúba, és csak pofozta, pofozta. Már vagy húszan álltak körülötte, de nem szólt rá senki.
Nekem ekkor bevillant egy kép. Minden vasárnap látom ezt a férfit a misén, hányja magára a keresztet az oltár előtt, morzsolja a rózsafüzért, csókolgatja a Szűzanya lábát. Nem bírtam tovább.
„Hagyja abba, hisz gyerek még”, kiáltottam rá.
„Ez állat, ki kéne az ilyet herélni”, emelte rám lihegve a férfi a tekintetét, aztán körülnézett. „Ki ennek az apja, lerendezem azzal.”
„Hát az őrsről a Kovács Bandi”, válaszoltam halkan.
„Na, jellemző. Ennyit tudnak ezek”, köpött egyet, miközben a homlokát a zakójába törölte.
„A neje elhagyta, amikor a fiú hároméves volt, azóta minden rá maradt, otthon elég sokat osztja a gyereket”, szúrtam oda.
„Szóval még védi, talán segített is neki”, kapta fel a fejét az apa, majd hol engem, hol Janót nézte, mint nagyító alatt a döglődő bogarat.
A fiú nyöszörgött a lábunknál, bedagadt szemét nem tudta kinyitni. Ám egyszer csak nevetni kezdett, egyre hangosabban és hangosabban, rózsaszínre festette a vér a fogait, mellkasa rázkódott, a tüdeje hörgött, a szája szélén nyál folyt le, tiszta csíkot húzva a koszos bőrön.
Álltunk körülötte azon a hatalmas aszfaltudvaron, ahol se fű, se virág nem nyílik, csak a gyerekek tornacipőjének nyikorgása szokta a csendet megtörni.
Megérkezett a mentő és a rendőrség is. Néztük, ahogy a fiút hordágyra teszik, a férfit pedig rendőrautóba ültetik.