A földszintes önkormányzati bérház hosszan nyúlt el a poros főút szélén, közel a lámpás kereszteződéshez. A pirosban rendszerint autósor kígyózott az ablakok alatt, remegve köhögtek a kipufogók, és benzingőzzel terítették be a környező házakat. Négy lakás volt ebben a valaha fehér színű, mára nagyrészt elszürkült épületben, a falakról sok helyen mállott a vakolat, hatalmas penészfoltok virítottak rajta, az egyik ablak ki volt törve, így állt évek óta. A járda és az út között fehér kaviccsal ritkásan leszórt, itt-ott gazzal tarkított terület húzódott, ez amolyan senkiföldje volt, melyet az itt lakók és a szemközti kisboltban vásárlók szép lassan birtokba vettek az autóikkal.
A bérház legszélső traktusában lakott Betti a családjával, az ő részük volt a legjobb állapotban, pár éve lemeszelték kívülről a falat, a tetőn kicseréltek néhány törött cserepet, de ezt is csak titokban, az önkormányzat határozatban tiltotta meg, hogy a házon bármilyen átalakítást végrehajtsanak.
Betti papucsban kacsázott ki a zöld kiskapuhoz, amely, mint az egyensúlyát vesztett ember, bizonytalanul dülöngélt ide-oda, ahogy a nő kinyitotta. Megfogta a rekedten ugató Csöpi nyakörvét, hogy a vendégek beljebb tudjanak jönni. Emma és Berta elindult a ház mellett hátrafelé, a homokos udvaron használt autógumik, kavicshalmok, kiselejtezett bútorok álltak, a szomszéd telken a nő észrevette a szippantós kocsikat. „Már készülünk a felújításra, lesz medence, virágok, a kerítésnél tuják”, mutatott Betti körbe, Emma rámosolygott, milyen törekvő emberek, állapította meg, és örült, hogy végül őt választotta bébiszitternek a kislánya mellé.
Szóba jött még Évike is, egy testes, ötven körüli háziasszony. Hosszú, vörösre festett haját egy banáncsattal fogta hátra, fehér ruhában jött hozzájuk látogatóba, azt mondta, korábban csecsemős nővérként dolgozott egy fővárosi kórházban. Ez a nő biztos, hogy érteni fog a gyerekekhez, gondolta Emma, de amikor Évike meglátta Bertát, megcsipkedte a gyerek arcát, „gyere, babám, a nénivel a szobába”, mondta neki búgó hangon, Berta viszont megragadta az anyja szoknyáját, és nem akarta elereszteni. Járt náluk egy fiatal anyuka is, Brigi, aki testhez álló, rövid pólóban és miniszoknyában érkezett, a haja szorosan hátra volt fogva lófarokba, műkörmeivel folyton a copfját tekergette, és Emma azt gondolta, inkább fitneszedzőnek, mint bébiszitternek kellene jelentkeznie.
Betti is kiöltözött az első találkozóra, műanyag színes strasszokkal kirakott szandált húzott a kínai piacon vásárolt rózsaszín csillogós pólóhoz és fehér kisnadrághoz, mindehhez pedig egy rózsaszín kistáskát is akasztott a karjára, de ez bájos ellentétben állt hízásra hajlamos alakjával, vastag karjával, széles fenekével. Leguggolt, amikor meglátta Bertát, rámosolygott, és mint egy szégyellős kislány, alig hallhatóan súgta neki, „na, megyünk játszani”, majd zavartan kuncogott egy kicsit. Berta megmutatta Bettinek a babáit, majd amikor visszajöttek, a bébiszitter és a szülők megállapodtak, hogy a következő hét elején Emma leviszi a gyereket játszani Bettiék házába, amíg a városban van dolga.
Emma belépett Betti házába, magas sarkú csizmája kopogott a régi, vörös műkövön, jobbra látta a kis konyhát a harmincéves, fehér, mágneszárral csukódó kredenccel, balra az étkezőt, ahol még döngölt padló volt, a zsebkendőnyi, halványzöld csempével bevont fürdőt, mindenütt tisztaság van, állapította meg, de amikor vécére kellett mennie, úgy döntött, inkább hazáig kibírja. Egyedül a nappaliban volt új padló, laminált parketta került a földre, ebben a szobában állt a szülői ágy, egy kis asztal számítógéppel, egy szekrénysor a hetvenes évekből, a szoba központi falánál pedig egy hatalmas plazmatévé. A három négyzetméteres étkezőből még egy kis szoba nyílt, ez volt Betti tizenkét éves lányának, Kittinek a kuckója, egy ágy fért el benne és egy kis íróasztal, a fal szexi vámpírlányokat ábrázoló mesefigurák, copfos, miniszoknyás tinilányok és félmeztelen fiúk posztereivel volt teleragasztva.
„Jó napot”, tápászkodott fel Kitti az ágyról mosolyogva, „nagyon hasonlít rád a lányod”, mondta Bettinek Emma, a hajuk ugyanúgy volt lófarokba fogva, mindkettőjükön combközépig érő póló kisnadrággal, a lábukon a köröm kékre lakkozva, mintha testvérek volnának, jutott eszébe Emmának. Kitti lehajolt Bertához, „szia”, a kislány kikerekedett szemmel bámult a nagylányra, Kitti megsimogatta, „gyere, megmutatom, milyen játékok vannak”, mondta és nyújtotta a kezét Bertának.
„Helyes kis lakás”, jegyezte meg Emma udvariasan körbepillantva, „és jó hűvös, még így kánikulában is”, dörzsölte meztelen karját, „sajnos a ház alulról vizesedik”, válaszolta Betti, és mutatta a gázkonvektorok alatt a nedvességtől felduzzadt falat. „Valamit akkor télig ki kell találni”, feszengett Emma, Betti legyintett, „ahhoz az egész házat szét kéne verni, az önkormányzat ilyet nem engedne, még a saját pénzünkön se”. Emma vakon bólogatott, majd ránézett az órájára, „hopp, elnézést, nekem rohannom kell”, elővette a játékokat, pótruhákat, majd gyorsan odakiáltott Bertának, „érezd jól magad, kicsim”, de a gyerek nem válaszolt, éppen egy ugatós plüsskutyát vizsgált, amely sétálni és bukfencezni is tudott.
Délután Berta alig akart hazamenni, „Kitti, Kitti”, hajtogatta, és nyújtotta a lány felé a kezét, miközben az anyja húzta a lakásból kifelé, „jössz majd máskor is”, mondta neki, de este elmesélte Maxnak, hogy mit látott Bettiéknél, megemlítette a vizesedést is, „köszvényt lehet tőle kapni”, mondta a férfi, és azt kérte, a kislány máskor ne menjen a bébiszitterhez játszani.
Ezek után Betti a villában vigyázott a gyerekre, néha Kitti is szívesen jött vele, tetszett neki Emmáék háza, a hatalmas, gondozott kert, amelyben színes növényekkel beültetett sziklakert állt, a kerítés mellett húzódó színes bokrok, a házban a vajszínű bútorok és a perzsaszőnyegek, a modern, mikróval, mosogatógéppel, robotgépekkel felszerelt konyha, a fürdőben a halvány, virágos csempe, mintha egy lakberendezési újság lapjai elevenedtek volna meg előtte.
Leginkább Emma gardróbja érdekelte. Épp csak bekukkantott ide, amikor először jött fel az emeletre, Berta pizsamáját kellett kihozni a lefekvéshez, a ruhás szoba falát mindenütt vastag tölgyfából készült szekrény borította, a földön padlószőnyeg, a polcon a ruhák katonás rendben összehajtogatva.
Miután Bertát lefektették, Betti leült tévét nézni, épp elkezdődött az egyik zenés tehetségkutató döntője, „kimegyek vécére”, mondta Kitti, az anyja csak bólintott, oda sem nézett, ő pedig a wc helyett visszalopózott a gardróbba, az emeletre. Először csak az ujjával érintette meg a ruhákat, aztán ki is vett egy hosszú, halványzöld selyeminget, magához próbálta, elképzelte, milyen jól mutatna benne. Ha ilyen cuccokban járna, akkor biztos neki is annyi barátja lenne az osztályban, mint Grétának, gondolta, aki szintén itt lakott a hegyen, pár utcányira innen, Kitti még sosem járt náluk, csak tudta, hogy az a nagy fekete kovácsoltvas kapu az övék, ahol mindig egy rotweiler ugat.
„Kitti, hol vagy”, hallotta ekkor az anyja hangját a földszintről, „egy pillanat”, szólt vissza a lány, és bement a fürdőszobába, hogy legalább a kezét bevizezze. Megnyomta a kerámiából készült folyékonyszappan-tartót, megakadt a szeme az ékszerfán, ujjával végigzongorázott a nyakláncokon, fülbevalókon, majd óvatosan, nehogy nyikorogjon, kinyitotta a mosdó alatti legfelső fiókot. Csodálkozva látta, milyen hangtalanul siklik a szerkezet, eszébe jutott az ő fürdőjük, ahol a fiókot mindig csak félig tolták vissza, hogy egy kézzel akkor is belenyúlhassanak, ha netalán beragadna.
Kitti kinyitott egy szemfestékdobozt és egy pirosítót, majd a rúzsokat nézte végig. Csupa márkás holmi, ilyesmit eddig közelről még nem látott, aztán a keze ismét visszavándorolt az ékszerfára, felpróbálta az egyik karkötőt, nézegette a csuklóján, hirtelen léptek zaját hallotta kintről, ropogott a lépcső, lekapta a karperecet, és a zsebébe csúsztatta.
Ekkor nyílt mögötte az ajtó, Kitti összerezzent, „hát te mit csinálsz itt”, kérdezte az anyja, „semmit, csak…”, kezdte a választ a lány, és nekidőlt a nyitott fióknak, amely engedelmesen becsukódott. „Na, eriggy lefelé”, kérte Betti halkan, és körülnézett, mit kell a fürdőben elpakolnia, rakosgatta vissza a rúzsokat a fiókba, de a lánya még mindig ott állt mellette, „mi az, csak nem félsz”, kérdezte az anyja mosolyogva, Kitti csak a vállát vonogatta, „megvárlak”, mondta az ajtófélfát támasztva.
„Gyere, te óriáscsecsemő”, fogta meg a nő a lány kezét, miután mindent a helyére rakott, lementek a nappaliba, „látod, milyen szépek a fények”, kérdezte, ahogy kinéztek a sötét ablakon, nem messze a városka hatalmas temploma állt kivilágítva, a távolban a főváros fényei világítottak, „mint egy képeslap”, tette hozzá, Kitti bólogatott, de oda sem pillantott, inkább felhúzta a lábát a kanapén, hogy átmelegedjen egy kicsit, „mi az, csak nem vagy lázas”, aggódott Betti, és tetőtől-talpig bebugyolálta a lányt, mint egy újszülöttet.
A tévé még mindig a tehetségkutatót sugározta, Kitti bámulta a képernyőn éneklő fiúkat és lányokat, a combját egyre jobban nyomta a zsebében megbújó karkötő, vissza kéne menni a fürdőbe, gondolta, de ahogy körülnézett, meglátta az óriási fekete ablakokat, elképzelte, hogy valaki hirtelen megjelenik az üveg mögött, kibukkan egy arc a sötétből, és egyenesen a szemébe néz, meredten bámulja, majd odanyomja az üveghez a képét, az orra és a szája összelapulva simul a hideg felületre, a lehelete egyre nagyobb kört párásít be, csapkodja az üveget, „engedjetek be, engedjetek be”, kiabálja, ők pedig az anyjával összebújnak, eltakarják egymás szemét, mintha mindez igaz sem volna, ám ekkor egy ütés, egy rúgás és üvegcsörömpölés következik, a férfi bedugja az egyik kezét a törött üvegen, a kezéből ömlik a vér, kinyitja az ablakot, bemászik, lihegve körbenéz, majd hozzájuk rohan, felrángatja őket a kanapéról, de még mindig egymásba kapaszkodnak, „hol a pénz”, üvölti a férfi, és hiába mondják, hogy ők csak vendégek itt, a férfi végigtapogatja a testüket, a fülüket, a nyakukat, letépi Bettiről az arany nyakláncot, amelyet még nászajándékba kapott, aztán megtalálja Kitti zsebében a karkötőt is, „te kis lopós”, vigyorog Kittire, mindent zsebre tesz, miközben a lány ránéz az anyjára, Betti először értetlenül pillant rá, majd Kitti hirtelen meglátja azt a mély szomorúságot a szemében, amely minden verésnél rosszabb.
„Micsoda hangja van”, simogatta meg ekkor Betti a lánya combját a kanapén, és rábökött arra a tizenöt éves lányra, aki épp énekelni kezdett, előtte pedig elmesélte, hogy a családja vidéki, az anyja otthon neveli négy testvérét, és az apja külföldön dolgozik. Kitti összerezzent az anyja hangjától, „remélem, nem vagy beteg”, aggódott Betti, át akarta ölelni a lányt, de ő ekkor felállt, és felrohant az emeletre.
Megjelent a Műút 2015051-es számában
_________________
Részlet a Seb című regényből