Has

Nem akarta, hogy szeressék vagy szánják, nem akarta, hogy irigyeljék vagy utálják, nem akarta látni az örömöt, sem a lemondó pillantásokat, hogy ez nem normális, minek ennek még egy, és egyáltalán, mi lesz ezután, parkolópályára teszi magát talán végleg, mert nem elég, hogy mindjárt negyvenéves, még ott lesz a három gyerek is, kinek kell majd így, se más férfinak, se munkáltatónak. Kész, ennyi, ezzel végleg, mint a vizelő kutya, kijelölte a határait.

Próbálta rejtegetni, amíg tudta. Mint a megesett cselédlány a múlt század elején. Mintha nem is az övé lenne, mintha neki ehhez az egészhez semmi köze sem volna, csak véletlenül odanőtt, mint egy pattanás, amely idővel leszárad, nyoma veszik.

Bő pólókat vásárolt, hozzá kardigánt hordott, takarták elölről, oldalról, hónapokig semmi sem látszott, szinte ő maga is megfeledkezett róla, legalább ideig-óráig, bár a hányinger folyton kínozta. Megúszta az első négy hónapot anélkül, hogy túl gyakran színt kellett volna vallania. Visszavonult a távmunka biztonságos vackába, csak a gyerekek, a férje tudta.

Aztán a lánya elmondta az iskolában. A tanítónő másnap a nyakába ugrott, igen, tényleg igaz, mondta a nő kínosan mosolyogva, de mit kell ebből ekkora ügyet csinálni, világgá kürtölni, gondolta magában.

Nem akarta, hogy szeressék vagy szánják, nem akarta, hogy irigyeljék vagy utálják, nem akarta látni az örömöt, sem a lemondó pillantásokat, hogy ez nem normális, minek ennek még egy, és egyáltalán, mi lesz ezután, parkolópályára teszi magát talán végleg, mert nem elég, hogy mindjárt negyvenéves, még ott lesz a három gyerek is, kinek kell majd így, se más férfinak, se munkáltatónak. Kész, ennyi, ezzel végleg, mint a vizelő kutya, kijelölte a határait.

Nem, nem akarta ezt látni. Vagy talán nem is látta volna, ha nem zakatol mindez a fejében állandóan. Ha mégis találkozott valakivel, szinte bocsánatért esedezve beszélt, fogta a fejét, húzta a száját, hogy hát ez most így sikerült, és persze, ő is tisztában van a hátrányokkal. És hiába mondogatta magának, hogy ezt nem szabad, hisz éppen ettől fogja mindenki azt gondolni, amit nem akar, egyszerűen büszkén fel kellene vállalni az egészet, és száz százalékos biztonsággal elő kéne adni, hogy ez a világon semmi problémát nem fog jelenteni, mintha ott sem volna, mintha tényleg csak egy gennyes pattanás lenne, amely idővel kifakad, és többé nem kell vele törődni, mégis mindig az arcára fagyott a mosoly, ha szóba jött a kérdés, és újra savanyú képpel, mintegy feloldozásra várva, bámult a vele szembenállóra.

És a has, mintha direkt csúfot akarna űzni belőle, a negyedik hónap után rohamosan kezdett nőni, akkora lett, mint egy kisebb méretű dinnye, volt, aki azt hitte, már alig van egy hónapja hátra. Már nem tudott kitérni a bárgyú vigyorok és a folyton ismétlődő kérdések elől, amelyekkel a legváratlanabb pillanatban rohanták meg különféle idegenek, amikor sorban állt egy nyilvános vécé előtt, vagy sietett ki az uszodából, mert el volt késve egy megbeszélésről. Kérte az igazolványát a kabinosnőtől, de az összecsapta a kezét, és kérdezgetni kezdte, hogy fiú lesz-e vagy lány, tervezték-e, és hogy mikorra várják, aztán elmerengett azokon az időkön, amikor az ő gyerekei voltak kicsik, de ekkor a nő közbevágott, „ne haragudjon, de az igazolványom”, kezdte, „jaj, hát, persze, adom mindjárt, kedveském”, mondta a másik, de csak nem akarta abbahagyni, és akkor a nő előrenyúlt a papírjáért, ám az túl messze volt, rá kellett hasalni a fülke peremére, a lábával meg a földtől elrugaszkodni, de még így, a levegőben lógva, félig összelapított hassal sem tudta elérni.

„Adja már ide azt a rohadt igazolványt!”, fakadt ki a nő ekkor, miközben kapálózott a pulton.

A kabinosnő megdermedt. „Jól van, na, ha ennyire siet”, mondta, és belenyomta a kártyát a kivörösödött fejű nő kezébe. És akkor, ha nem lett volna az a has, amely ebben is akadályozza, lehet, hogy feljebb tornássza magát a pultra, bemászik a fülkébe, hogy elkapja azt a bodorított fejet a két arany karika fülbevalóval, és jó közelről beleüvölti a képébe, hogy igen, képzelje, még vele is előfordul, hogy sietnie kell, mert attól még, hogy dudorodik valami az alsó felében, még nem szűnt meg az élete, és jobb, ha ezt itt és most tisztázzák végérvényesen, hogy mindenki hallja, és senkinek se legyen kedve többé hülye kérdéseket feltenni, meg vigyorogni, meghatódni, szánakozni, lenézni vagy legyinteni, vagy egyáltalán bármit gondolni, mert neki is éppen elég, hogy a teste, mintha pumpálnák, napról napra dagad, és ha belenéz a tükörbe, olyan, mintha egy idegen nézne rá vissza, akinek be van zárva a bőrébe, és már alig várja, hogy megszabaduljon ettől a kínos jelmeztől, amelyben mindenki megbámulja, dicséri, irigyli, lenézi, kiröhögi, és aki viszont nem, na, az a legborzalmasabb, annál arcpirítóbb és vérlázítóbb talán nincs is, aki még arra sem veszi a fáradtságot, hogy örüljön, szánakozzon, irigykedjen, legyintsen, vagy egyáltalán bármit gondoljon!

Mert van az úgy, hogy fáj a lába, és szeretne a buszon leülni, vagy munka után jól esne lerogyni a kanapéra, és ilyenkor jó azért, ha van, aki figyelmes, és segít neki. És néha ő is képes mindent másképp látni, például amikor süt a nap, és végigsétál a langyos utcán, elképzeli, hogy milyen jó lesz még egyszer utoljára ebből a hajtásból kiszakadni, aminek se vége, se hossza, és felelőtlenül csak a mára gondolni, meg arra a másikra, aki ott alszik majd a szoba mélyén, és akiért végül is ezt az egészet érdemes vállalni. Igen, jó lesz elővenni a ruhákat, a játékokat, végignézni mindegyiket egytől egyig, többet úgyse lesz már ebben része. És ha egy-egy meleg délután sétál az utcán, akkor mégiscsak jó érzés, ha visszamosolyognak rá, látja rajtuk az irigységet, hogy de jó lenne, ha még egyszer ők is, de azért örülnek, még akkor is, ha az öröm másé, mert nem lehet az élet mellett másképp elmenni, és talán egyesek szánakoznak, legyintenek vagy éppen lenézik, de akkor, ott, a napsütésben, ahogy magába szívja a friss levegőt, aztán leül egy padra, hogy az elrobogó autókat bámulva megegyen egy fagyit, amelyre máskor sosem lenne gusztusa, de most ez a nagy has ezt is megköveteli, szóval ilyenkor mindez semmit se számít.

És valami furcsa erőt érez magában, ahogy arra gondol, hogy milyen sokan lesznek már így, tetemes embermennyiség, amely mégiscsak neki köszönheti, hogy létezik, és jó, hogy lesz velük dolga bőven még akkor is, ha néha az egészet a háta közepébe sem kívánja. És ahogy ott eszi a padon a fagyit, már nem is bánja, hogy olyan hatalmasra van puffadva, mint egy jól megtermett Michelin-baba, amely nyugodt derűvel tekint le fentről a világra. Igen, most mintha ez a test sem lenne olyan idegen a számára.

És akkor hirtelen hangosan nevetni kezd, a nevetés betölti az egész környéket, megremegteti a házak ablakait, az uszoda kabinjait, a kabinosnő arany fülbevalóit, az autók lefékeznek, ahogy a sofőrök a hang forrását keresik, de nem látnak semmit, ezért ismét felgyorsítanak, a nevetés lassan abbamarad, és minden megy tovább a maga útján ebben megállíthatatlan körforgásban.