Mivel arányos az, hogy mekkora térben lakunk. Úgy értem, mitől függ, és ha már nem függ semmitől, akkor, na akkor mitől függ. Vagyis ha már mindegy, ha már nem kell elég olcsó, elég közeli vagy távoli legyen, mert nem múlik ezen semmi. Mint reggelek, hétvégi reggelek otthon, a szüleid, vagy az egyik szülőd házában, ahol tudod, hogy senki nem figyel arra, hogy hogy nézel ki, hogy ki van-e fésülve a hajad s hogy talál-e a mackónadrágod a pólóval, amit tíz éve hagytál ott. Egyszercsak megjelensz a konyhában, és nem kérdezi meg senki, hogy miért azt és azt választottad. Azt kérdezik, hogy húztál-e zoknit, és hogy hidegen iszod-e még a kávét. Az a baj, tudod, hogy nem tudom eldönteni, hogy ez valami temporális vagy regionális. Hogy ez itt tíz éve is ilyen lett volna, vagy most bárhol ilyen lenne. Otthon lenni, mackónadrágban szürcsölni hideg kávét egy régi délelőttön, amikor ezzel a nyárral együtt mindent fel próbálsz idézni, ami, tudod, soha nem lesz ugyanolyan. Ez mindig is így volt, mindig ugyanott, és mindig ilyen is marad.
Három dolgot soha nem fogok elfelejteni. A kereszteződés, az épület és az eperfák. A kereszteződés, amiben mindig balra tértünk, és annyira éles volt, akármilyen mélyen is aludtam a hátsóülésen, az a kanyar olyan volt, mint az alvásban beszívott és az ébrenlétben kifújt levegő. Az épület, ahol az első oltásomat kaptam, és ahol felálltam egy orvosi mérlegre, de meg voltam győződve, hogy ez csak kamu, mert egy mérleg nem így néz ki, velem ne szórakozzanak, és ez csak időhúzás, figyelemelterelés, mert azt hiszik, hogy ettől nem fogom érezni a rettenetes szeszszagot és kevésbé fogok félni.
Képzeljük el, hogy megfordul a világ, és helyet cserélnek benne azok az elemek, amelyek hatással vannak azokra, amelyekre hatással vannak. Képzeljük el, hogy valamilyen más evolúciós féreglyukon keresztül a természetnek van nagyobb, mérvadóbb és látványosabb hatása. Hogy most nem az antropocén korszakunkat éljük mi és ez a gyönyörű bolygó együtt, hanem azt, amelyikben a természet, annak minden jelensége és lakója hagyott nyomot azon és összeolvadt azzal, amit embernek nevezünk. Kis Róka Csaba legújabb munkái pedig ezeknek az embereknek, embermaradványoknak, -foszlányoknak, -részleteknek és -szerűségeknek a természetes környezetükben megörökített portréfestményei.
Amikor egyedül hagyok valakit először azokban a terekben, amikben azelőtt csak én voltam egyedül, vagyis az én jelenlétem nélkül senki nem maradt ott, mindig félek, hogy kiderül rólam valami, amit még én sem tudok magamról. És most nem a mosatlan edényekre, a tisztasági betétek szanaszét hagyott csomagolásaira, vagy a le nem mosott fogpasztára gondolok, hanem valami annál sokkal egyszerűbbre. Nem valamire, ami konkrétan utal valami másra. Mert ugye mindenki eszik, mindenkinek vannak mosatlan és olyan mosatlan edényei is, amiket nem feltétlenül ő választott eredetileg.
És akkor nem lassan-lassan, ahogy szokás, hanem egy nap, igazából rögtön a megérkezésem pillanatától kezdve egy-két óra alatt berendeztem a lakást. Azelőtt nem is láttam, soha nem jártam ott, még a környéken sem. Pedig laktam ebben a negyedben, de volt ez a sugárút, ami a belvárosból ide és aztán ki a városból vezet, erre a háromsávos sugárútra soha nem jöttem át. Jöttem át, mintha másik oldal. Az egyik háromsávos belefele, és háromsávos kifele. A belváros felől nézve. A másik, amire ezelőtt sohse jöttem, csak háromsávos kifele. A belváros felől nézve, persze. Szóval minek átjönni ide, amikor a másikon meg tudtam mindent oldani. Jöttünk az autóval, néztem is, hogy na, ezentúl ezen az úton fogsz járni, ez lesz a te utad, ez a csendesebb, nyugisabb, ahonnan csak kifele mennek az autók, ahol csak egy busz jár, s az se jó neked, ahol mindig szembeforgalommal fogsz menni, és ahol mindenki csak hazafele fog jönni.
Az utcákat régebbről ismerem. Van egy buszvonal, aminek a mentén megvoltak a pontok, amiket szerettem, amik referenciális funkcióval bírtak az adott valóságom hitelességére nézve. Hogy nem álmodom, hogy ugyanott vagyok, hogy nyugalom. Biztosan ismered az érzetet, amikor kiskorod óta nem látogatott helyekre térsz vissza, és míg régen mindent nagynak tapasztaltál, mikor most nézed őket, minden kisebb, és már nem annyira a részletekből építed fel az egészet, hanem az egészet látod egyben. Ez az útvonal is ilyen most. A buszok valahogy kisebbek, a négysávos, lefele három, felfele egy buszsávos út keskenyebb, a banképületek, a kisboltok és a turkálók mind-mind összementek.
Már nem emlékszem, hogy egy lány mondta-e, vagy az én gondolatom volt, hogy a vonaton kéne élni. Egy bőröndbe bepakolni mindent, ami kell: alkoholos, elpárolgó kéztisztító gél, víz, egy meleg pulóver, szandál, csukott cipő. A többi út közben beszerezhető. A vonaton aludni, éjszaka utazni tehát, és le-leszállni egy-egy szimpatikus megállónál. Nem figyelni, milyen vonat, hova megy stb. Egy másik lány meg egyszer azt mondta, hogy figyeljem az évszakokat. Ő csak ennyit mondott, de én azzal egészítettem ki, hogy az évszakok változását. Ha úgy tetszik, az átmeneteket. Nekem a nyár a kedvenc évszakom, és nyáron a legjobb utazni is. Aki nem ezt mondja, hazudik.
Amikor gyerekként a szüleimmel hosszabb távon autóztunk, az utak szélét néztem. A fákat, a bokrokat, az útszéli kerítéseket és néha a házak homlokzatait. Az egészben az volt a lényeg, hogy amikor pár napra rá jövünk vissza ugyanazon az úton, újra megnézhessem őket, hogy ugyanúgy állnak-e, megvannak-e egyáltalán. Hogy jusson eszembe mindezt leellenőrizni. Inkább ez volt a lényeg, hogy menet nézzem meg őket, és hogy jövet is ugyanoda nézzek, és lássam meg ugyanazokat a fákat, bokrokat, útszéli kerítéseket és néha ugyanazon házak homlokzatait. Nem tudom, érted-e.
És akkor van az a hely, ahol egy hétig, tíz napig ugyanabban a ruhában vagyok, abban alszom, abban vagyok napközben, három-négy naponta zuhanyzom. Itt reggel mindig mosok fogat, pedig vannak helyek, ahol viszont nem mosok fogat minden reggel, de itt érdekes mód: igen. Szóval minden reggel fogat mosok, és vízzel megmosom az arcom. Igen, vízzel. Milyen érdekes, hogy most, amikor erről beszélünk, jövök rá, hogy fél éve nem használok arclemosót, míg azelőtt tíz évig minden reggel szemcsés arclemosót használtam, mert féltem, hogy soha nem múlik el a tinikorom, de most fél éve nem. És elmúlt a tinikorom. Na mindegy.
A közös lakásunkat kétféleképpen képzeltem el. Úgy, ahogy ő elképzelte, és úgy, ahogy én. Legyen utcára néző erkély — mondta —, két szoba, nagy konyha, külön a vécé. A két szoba lehetőleg nyíljon egybe. Vagy ez már lehet, hogy az én elképzelésem volt, mert most már nem is tudom, összemosódtak. Vagyis én összemostam az övével.