Julinak pisilnie kell. Rita nyavalyog, hamarosan le fog merülni a mobilja, ő meg feladta a gurulós kofferben a töltőjét. Judit elmélyülten esemesezget. Juli nem akar egyedül vécét keresni, hátha eltéved, ahogy általában. Rita megtalálja a blézere zsebében a csomag rágót, amit két nappal korábban vett, de azóta hiába kereste a táskájában. Judit felnézve a telefonjából megjegyezi, jó lenne még sörözni egyet indulás előtt. Juli elmegy vécére, egyedül. Rita fúj egy rágóbuborékot, nagy pukkanással visszanyeli. Majd ő szerez sört, csak adjanak pénzt a többiek, ugyanis már minden apróját elszórta a bejárat melletti cukorkaboltban. Juli a vécéből kifelé rossz felé fordul. Egy elegáns, olasz nőt követ, akinek csilingelő arany karkötői megnyugtató, mégis mágneses erővel húzzák. Rita éppen szembetalálkozik vele a duty free bolt felé lépkedve, gyorsan megfordítja, mint vontatóhajó az óceánjárót. Hat kis üveg sört vesznek, abból a piros címkés márkából, amit az utóbbi három napban többször is ittak a belvárosban. Judit még mindig a telefonját nyomkodja, percenként felvihog.
— Itt már söröztünk? — kérdi Rita. Végre találnak üres asztalt pár méterre az érkezőket szállító mozgójárdától.
— Itt? Mármint a szép szemű, jó testű néger büfés előtt? — Judit leengedi a vállát, hogy a többiek is élvezhessék a látványt.
— Mármint itt, Zevantemen. Ne már, hogy harmadszor, vagy negyedszer vagyunk itt és még nem söröztünk!
— Nem Zevantem, Zaventem. — Judit színpadiasan tenyerébe temeti arcát. — Ezt miért olyan nehéz megjegyezni?
— A szép, néger büfés nevét nem felejteném el, ne aggódj.
Rita elterül az asztalon, jobb arcfelét a hűvös, szürke felületre szorítja.
— Meg fogok pusztulni indulásig. Még mindig van egy és negyed óra.
Isszák a sört és támasztják az asztalt. Juli ásítozik.
— Nem hoztatok véletlenül kártyát? Vagy játszhatnánk egyet a Legyen ön is milliomos! appal.
— Az enyémmel már tuti nem — rázza meg a levegőben Rita a mobilját. — Ez behalt.
Judit gyorsan ellenőrzi a magáét.
— Én is szarul állok. Ha most lemerítjük, nem tudom majd felhívni Ferihegyről Ferit.
Nevetnek.
— Ó, Ferihegyről Ferit — utánoz Rita. — Hát, pedig az fontos.
— Akkor játsszunk olyat, hogy megtippeljük a szemből jövő pasik nevét. Az tök vicces.
— De most pont nem jön senki — ellenkezik Judit.
— Csak nyugi.
Valóban, ahogy egymás után landolnak a járatok, a mozgójárdán egyre több alak közeledik. Az első magas, öltönyös, nyurga pasas, még most is négybe hajtott újságot olvas.
— Winston — mondja Rita.
— Szerintem meg Gyula — mondja Judit.
— De ezt tuti valami angol, nézz már rá!
Az újságos pasas nem veszi észre a mozgójárda végét, megbotlik és csak a gurulós bőröndjének köszönheti, hogy nem bukik fel.
— Ezek után inkább Balambér — mondja Rita.
— Úgy hívták a tengerimalacunkat, béke poraira — bökdösi Judit. — Ne sértsd meg szegény állatot, légy szíves.
Kis, kopasz pasi érkezik, sporttáskával.
Rita szerint Zénó. Judit félrebillentett fejjel koncentrál.
— Vagy Hugó.
A következő férfi hatvanas rövidnadrágos, fura kalapban, arcán mosollyal. Juli megbámulja.
— Ez Béla, az tuti.
— Ja, elég bélás. Legfeljebb Józsi. A nyugdíjas vízvezeték-szerelő, útban hazafelé Mallorcáról, ahova az asszonnyal ment amúgy, csak a nő nem tudott úszni. C’est la vie.
Nevetnek.
Most két férfi jön, beszélgetve.
— Karl — mondja az egyikre Judit.
— Marx — mondja a másikra Rita.
Nevetnek.
Jóképű, magas, tornacipős srác, napszemüvegben.
— Nyamm — mondja Rita.
— Tyű — toldja meg Judit.
— Jó kis nevek! — mondja Juli.
— Átnyergelhetnénk export-import menedzserekből akadémiai névtudományi bizottsággá — veti fel Rita.
— Simán — így Judit, és összepacsiznak a levegőben.
A hangosbemondóban közlik az érkező és induló járatokat, kapukat, időpontokat. Aztán zene szól. És zenére jönnek a férfiak: kicsik, nagyok, jóképűek, semmilyenek, egyedül, párban, nőkkel, karon ülő gyerekkel, újságba temetkezve, telefonnal. Elvonul Brad, Pista, Jonatán, Gergő, Zsiga, Béni, Zsiga kettő, Rikkárdó, Zoárd, Balázs, Hermann és még sokan mások. Az asztalon üres sörösüvegek.
— Húsz perc múlva nyílik a kapu — vidul fel Judit. Juli lopva benyúl a nadrágjába hátul, megigazítja a tangáját. Rita körbenéz.
— Milyen szépen felújították az egészet, nem? — Juli nem érti.
— Mármint mit?
— Hát Zaventemet. Minden ugyanolyan, mint múltkor. Pedig pont itt, a vécéknél volt a robbanás. Képzeld csak el.
— Rémes volt, láttam a tévében — mondja Judit. — Ha akkor is itt vagyunk…
— De nem volt magyar áldozat — nézi a körömcipője sarkát Juli.
— Pedig Feri egy csapásra megszabadult volna — nevet fel Judit. — Most meg, szegény már kénytelen elvenni. Megígérte.
— Nem hordod a jegygyűrűdet? — néz rá Rita.
— Utazáshoz soha.
Juli feláll.
— Csajok, nekem megint el kell mennem tampont cserélni, bocs.
— Ha otthon leszünk, saját magam viszlek fülön fogva a nőgyógyászomhoz! Azért ez nem állapot — jelenti ki Judit. — Huszonhat évesen semmiképpen.
— Utálom az orvosokat.
— Mert még nem feküdtél fel az asztalra Ferinél.
Juli elindul a vécé felé, Rita előveszi a szemceruzáját, Judit arra gondol, nem vett otthonra belga sört.