A nőgyógyász kedves, majdhogynem mézesmázos. Miközben bepötyögi az adataimat a gépbe, zavartan somolyog. Pirosas, duzzadt orráról izzadságcsepp hullik bele a billentyűzetbe, ahonnan tömpe ujjaival — ami azért, valljuk be, ritkaság egy nőgyógyásznál — gyakorlott mozdulattal törli le. Világos szürkészöld, vagy inkább vizenyős tekintete rossz érzést kelt bennem.
Mivel csak a szokásos rákszűrésre jelentkeztem be, meg sem kérdezi, hogy van-e panaszom, csak mutatja, hogy helyezkedjek el kényelmesen a vizsgálószéken. Rutinosan vetem szét a lábam, sarkamat a kopott lábtartóba nyomom. Sandán rám pillant oldalról, miközben a gumikesztyűjét húzza fel. Nehezen megy, nem bír azzal a fránya kesztyűvel. Reménykedem, hogy ennél a tempónál azért biztosan nagyobb a gyakorlata. Közben oldalra fordítom a fejem és a dupla szárnyú ablakon kibámulok a forgalmas utcára. Innen az emberek feje búbjára látok. Még szerencse, hogy senkinek nem jut eszébe felbámulni. A doki beáll a lábam közé és mosolyogva kér, hogy engedjem el magam. Nekem az jár az eszemben, hogy mi van, ha valahogy becsöppen a lábam közé is egy abból az izzadságból, ami most is ott ül az orrán. Próbálok megnyugodni, de valami feszítő érzés előkerül valahonnan nagyon mélyről. Leveszi a kenetet, de nem enged felülni, még mindig a lábam között áll. Aztán érzem, hogy lágyan simogat. Először csak a combom belső oldalát. A gumikesztyű furán bársonyosan érint, nem hideg, de nem is meleg. Úgy látszik, tapintással is megvizsgál, várom az ismerős érzést, de elmarad. Ehelyett újra érzem a belső combomon a simítást, majd a keze egyre feljebb vándorol, és már a csiklómat masszírozza, nagyon óvatosan és gyengéden. Halkan felnyög. Úristen! Mi a faszt csinál ez? Megfeszülök. Ha lehajol és belenyal a puncimba, akkor egészen biztosan megölöm.
Zavartan azt kéri, szóljak, ha fáj, és mélyen betolja a másik keze középső ujját a hüvelyembe. Közben tovább simogatja a csiklómat. És akkor meglátom azt az izzadságcseppet. Meglátom, ahogyan elindul az eddiginél is vörösebbnek tűnő orrán lefelé. Elhagyja az orra hegyét és megérzem a belső combomon a parányi nedvességet.
Nem fáj, mondom rekedten és felülök. Belenézek az arcába egészen közelről. NEM FÁJ!!!
Lesüti a szemét, kihúzza belőlem a kezét. Megfordul, és az asztalához siet.
Hadarva mondja, hogy nem tartozom semmivel, majd a rákszűrés eredményét megkapom levélben.
Miért nem tartozom semmivel, kérdezem metszően, de halkan. Minden maradék méltóságomat összeszedve tápászkodom lefelé a gyűlölt vizsgálószékről. A barna bársony szoknyám kicsit gyűrött. Feszülten lesimítom, nem bajlódom azzal, hogy felvegyem a bugyimat. A „ki innen érzés” teljesen elhatalmasodik rajtam. Ránézek a nyomorultra és egy pillanatra úgy érzem, hogy megütöm. De az kevés. Nyugtatom magam, miközben magam sem értem a hirtelen dühöt. Ugyan már, nem most fordult elő először, hogy molesztáltak.
Igen, az érzés ismerős, de a düh nem. Miért vagyok ennyire dühös?
Magamra erőltetett nyugalommal fordulok a doki felé.
Látom rajta, hogy pillanatokon belül megsemmisül. Egyelőre megkegyelmezek hát neki.
Szívesen visszajövök az eredményért, ajánlom fel.
Bólint, kicsit felenged, azt hiszi, minden rendben.
Kifelé menet kifizetem az asszisztensnek a vizsgálat díját. A magas pult mögött alig látom a nőt, de zavart pillantásából azonnal leszűröm, hogy biztosan mindent hallott. Szőke, magas kontya tövéig elpirul, amikor próbálok a szemébe nézni. Egy pillanatra sikerül. A szemében meglátok mindent. Ő is az enyémben.
— De hát a főorvos úr azt mondta, nem tartozik semmivel.
— Igen — mondom. — De ragaszkodom hozzá, hogy fizessek.
Átnyújtja a nyugtát és többet nem néz rám, úgy tesz, mint akinek rengeteg adminisztrációs dolga van.
Elköszönök és az ajtón kiérve beszívom a lépcsőház tiszta illatát. Milyen tágas és barátságos, idefelé észre se vettem. Most szebbnek látom a falakat, tágasabbnak a folyosót. Még egyszer sóhajtok egy mélyet és kilépek az utcára.
Beülök a kocsimba és nézek magam elé. Tudom, hogy nem megy tovább. Nem tudom tovább tűrni, hogy ezt tegyék velem. Miért nem ordítottam vele, hogy ne nyúljon hozzám? Mi a francért hagyom újra és újra?
Kell egy terv. Ez zakatol a fejemben. Kell egy terv.
Hát egyelőre nincs. De már tudom, hogy mit kell tennem. Meg fogom büntetni, de nem elég megalázni.
És mint aki jól végezte dolgát, beindítom a kis Peugeot-t és elindulok hazafelé.
Aztán félúton leállok a szélső sávban. A visszapillantóhoz nyúlok és felemelem a tükörtartót. Belenézek a saját szemembe, mert látni akarom, milyen a szeme egy nőnek, akit ismét megaláztak. Szánalmas. És már tárcsáztam is. Még végig sem tudtam gondolni, mit teszek vagy miért.
— Halló, doktor úr?
— Igen — kissé távolságtartóan szólt bele a mobiljába.
— Szeretnék találkozni önnel. Meddig rendel ma este?
Éreztem a telefonon keresztül, hogy izgalomba jön.
— Nyolctól már egyedül vagyok a rendelőben, várom.
Ennyi. Egyszerű, mint egy pofon.
Felhívom hát az asszisztensét is. Kérem, hogy adjon időpontot a barátnőmnek, elfelejtettem a rohanásban, a jövő hét végére kellene valamikor. Befejezem a telefonokat, és lassan visszafordulok a Körtéren. Dudálnak rám, de nem sietek. Lassan hajtok végig a Bartók Béla úton. Még csak hét óra, van időm.
Mégis idő előtt érkezem. Nem parkolok telefonnal, elsétálok és egy marék aprót bedobálok az automatába.
Kinyitom a csomagtartót, vinnem kellene valami fegyverfélét. Hátha rám támad.
Egy szatyorban meglátom a nemrég vásárolt konyhai eszközöket, amit otthon persze elfelejtettem felvinni. Már hetek óta itt hányódik a kocsiban.
Grilltű. Nem is tű, hanem valami vékony acélsodrony. Milyen fura, a sífelvonó kötélre emlékeztet, csak finom szövésű és vékony. Megérintem. Hideg. Remegő kézzel bontom ki a kartoncsomagolásból.
A táskámba teszem, megigazítom a hajam és megnyomom a csengőt.