Hétfő hajnalban Mirát telefoncsengés ébresztette. Sötét volt, bőven lett volna még ideje aludni, félálomban először azt is hitte, az ébresztőóra csörög, aztán meg azt, hogy rosszul állította be. Mire felvette a telefont, már le is tették, de a csöngetés azonnal újra is kezdődött. Felült, sőt, meg is ijedt, mi ilyen sürgős. Alíz volt az.
Csak ültek azok a drága moszkvaiak csokorban. Meleg volt, és izgultak. Szedegették szoknyájukról a szöszöket, volt, aki terítőt csipkedett. Az egyetlen férfi a fogát piszkálta, rohangált a nyelve az arcában. Ruhazsebkendőt vettek elő, széthajtogatták, és elrejtőztek benne. Nagy, vörös foltok nőttek a szőke nők nyakán.
A szerelem színe hideg-fekete. Az egymást szeretőknek nincs jövője. A Hold nem ajtó. A víz nem tükör. Mereven bámul a képedbe egy kép. Egy körforma. A Nap nem melegít, hanem éget, vakká tesz. A lélekhez nem szól semmi és senki. A szerelem ridegebb, mint a halál, színe hideg-fekete, felfedi magát azáltal, hogy elhajlítja fényt. No future for you, no future for me. No future, no future for you. Körülnézve a szeretők csak önmagunk tükörképeit látják, mintha egy kristály mellett állnának, és mindegyik másolat a múltba mutat.
1982 — kapok egy képet a mailen. „Nagyon jó eredményeket értek el.” Rajta vagyok, az alsó sorban, nincs odaírva a nevünk, a lányok neve lemarad. Még a piros-fehér csapattréninget sem kaptuk meg. A Spartacus („szpari”) fiúcsapata és Turi György áll mögöttünk, milyen kedves, bíztató, a fiúk vállát fogja.
azt mondja, ott lenni valakivel, aki élete végén semmi másra, csak megnyugvásra vár, arra, hogy fogd a kezét, simítsd a ráncait, nedvesítsd be a törölközőt és tedd a homlokára, aztán ne beszélj, csak legyél ott, figyeld, hogyan lélegzik, veszi az utolsót, akkor megkönnyebbülsz. Azt mondja, nem, nem úgy, hogy hálaistennek, hogy így, hanem hogy hálaistennek, hogy így.
Azt meséli, hogy örökbe fogadni egy gyereket, miután tizenöt éve próbálkoztak, nem megkönnyebbülés, hanem félelem, félelem attól, hogy az anya meggondolja magát, vagy előkerül az apa, hogy határidővel kelni, feküdni nem jó, nem lehet felhőtlenül örülni a kiságy derűjének, várni, hogy a gyámügy pecsétje végre csattanjon, és akkor még mindig ott a félelem, egyszer meg kell mondani a gyereknek, hogy ki is ő.
A kék-rózsaszín virágmintás abrosszal borított asztalon alig hallhatóan koccant a csésze. Mira felállt, nyújtózott, kilépett az előszobába. A tükörben az arcát fürkészte, a sminkje rendben volt. Megigazította a haját. Térdig érő kék átmeneti kabátot vett, sötétkék gombokkal, a derekán szoros övvel. Hűvös őszi szél fújt odakint.
Ma (szeptember 5., csütörtök, Lőrinc, Viktor) azt gondolom erről a teljesen átlagosnak ígérkező napról (szeptember 26., csütörtök, Jusztina), hogy valami egészen rendkívüli fog történni. Semmi sem utalt rá eddig, most viszont léket üt a rendszerbe. Megérzésnek sok, jóslatnak kevés, az egészen rendkívüli is lehet, hogy túllő a célon.
Nem emlékszik, mondja Szeléna, nem emlékszik, honnan űzték ide, ahol folyton elveszíti az egyensúlyát, elesik a kertben, összetörik a kezében a hosszú vizespohár. A betonjárdán, akár a tenyerén, horzsolásnyomok.
Az ózdi hűtőkürtő szürke krátere látszik az alkotóház ablakából. Mintha fantázia szülte volna, súlyos égbe emel. Belefestették a betonóriást a város gazos utcájába, árva pipacs, parlagfű, ecetfa bújik köré és folyton le szeretne nyelni — piros és neonsárga kurvák lófrálnak kicsípve, körbeérik, látom, mikor kihajolok az ablakon. Lépked a ridikül, kopog a köröm a cigarettán. Tavalyi karácsonyi díszek fehér sziluettje mögött lebeg a gyár egyik utolsó, lebontatlan egysége, az elveszettség kéménye ez az óriás.
Már megint a déli oldal. Minden évben meghívást kap a vízparti nyaralóba. Megérdemli, a kollégái szerint ő egy angyal. Széttárt szárnyú védőangyal, fehér bőrrel, hosszú fehér klepetusban. Angyal? Soha semmi angyali nem volt benne, egyedül a bőre fehér. A klepetusokat utálja. Széttört szárnyú angyal. Naphosszat a vizet bámulja, ül a parton, bal válla, bal combja sül le, nem forog a napon, nem érdekli a nyaraláson megszerezhető, egyenletes barnaság. Nézi a fürdőzőket, a vitorlás háromszögeket, felhőket, felhők tükrét. Napot, naplementét. A pecásokat nem. De az úszó algát, nádat, tarlótörmeléket órákig. Pihen. Nem gondolkodik, nem telefonál, számítógépet nem hozott.
