Mint a rózsaszirmok egy láthatatlan középpontra, rámcsavarodik az agyam, a felszínes mély bekúszik, mint a kígyó, ősök mormolnak, hangoskodnak, és ez néha kihallatszik, magyarázom a barátomnak, kihangosítom a hangzavart, ő finoman helybenhagyja. Megfogja a fenekem, a markába fér. Egy üvegbura műfénye világít ránk föntről. Szükségünk van rá. Valami nézzen bennünket.
Janovot, közismertebb nevén Vibrátort még a szülőfalumból, Novoséból ismertem. Esszenciális tremorral rendelkezett, tünete a remegés. Sofőr volt, a Novoséba látogató turistákat kísérte, egyrészt a testi épségükért felelt, másrészt arra felügyelt, hogy a látogatók ne tegyenek kárt semmiben.
A szerelem színe hideg-fekete. Az egymást szeretőknek nincs jövője. A Hold nem ajtó. A víz nem tükör. Mereven bámul a képedbe egy kép. Egy körforma. A Nap nem melegít, hanem éget, vakká tesz. A lélekhez nem szól semmi és senki. A szerelem ridegebb, mint a halál, színe hideg-fekete, felfedi magát azáltal, hogy elhajlítja fényt. No future for you, no future for me. No future, no future for you. Körülnézve a szeretők csak önmagunk tükörképeit látják, mintha egy kristály mellett állnának, és mindegyik másolat a múltba mutat.
Nem emlékszik, mondja Szeléna, nem emlékszik, honnan űzték ide, ahol folyton elveszíti az egyensúlyát, elesik a kertben, összetörik a kezében a hosszú vizespohár. A betonjárdán, akár a tenyerén, horzsolásnyomok.
J-nek eszébe jut ez a fölösleges mondat, egy versben olvasta. Az ágyából felszínesen ránéz a hajnali ablakkeretes világűrrészre, majd összeszűkíti a tekintetét, és a villanyhuzalokat tartó, a szürke egyik árnyalatában álló betonoszlopra mered, amelyen nem látja átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, viszont mindig tudja, hogy melyik évszakban bámulja a szóban forgó betonoszlopot, ami, J-vel ellentétben, nem forgolódik nyugtalanul, nem keresi az egyensúlyt, hanem tökéletesen benne áll.
Már nem remélem, hogy hazatalálok, és meg volt arról győződve, hogy rossz irányba tévedt. A pályaudvarhoz vezető betonúton, az egykor tarka rét hosszú, kemény koporsóján állt. Korán érkeztem, és az utat a járdától elválasztó méregzöld vaskorlátnak szinte nekiszorulva lekuporodott az aszfaltra, a vasúti váróterem épületével szemközt, mely szürkeséggel átitatott volt, mint a kihűlt darált hús. Az épület anyaga concretus (beton) volt — összekevert, összenőtt, adalékanyagokból álló, a hidratáció hatására megszilárduló szürke test. W a kövek, a diófa törzsének szürkéjére vágyott, a verebek, seregélyek kriszkraszjára, de szerette a Nap tojássárgáját, az űrrészlet dominó-feketéjét is. Kutyája hamvas szőrét. A szent-józan zöldet. De leginkább a fényes emberarcút, akire hiába várt.
H-nak nincs alkalma bensőséges kapcsolatot kötni például a csillárral, a Holddal, a tükörrel, de éjféllel sem. Semmit nem érez igazán magáénak, leginkább önmagát. Ideje keresés, tévelygés, rátalálás az otthontalanságra. Vagy az otthontalanság talál rá? Fagy, hó, almafa, Kutya, csillár, Hold… Nedves falak, a távolban egy Vastorony. Ők várták meg, vagy ő jött hozzájuk? Olyanokat is bevonz magához, akiktől érzelmekre nem számíthat. Vagy ő nem szeret? Talán mégis szereti a Holdat, ha egyszer csak megszűnne lenni a Hold, hiányozna neki a Hold, bár nem sok figyelmet fordított rá eddigi élete során. Holdra a teljes sötétség tanít. A vak Nap.
Valaki hiányzik, nemsokára itt lesz. A hiányolók lettek volna látók, mert kívánságuk teljesülése később fájdalmuk lett. „Kit igazán látni kívánunk, végtelenül távol van, és meg van kötve”, mondja a részeg M a részeg többieknek, és három hatost dob. Aztán újra, majd harmadszor. 6–6–6. Van esze, összeszámolja. „Ez egy árnyéknak a száma”, mondja, majd kimegy a pinceszagú folyosóra több levegőért, de keveset kap. Valami sűrű, láthatatlan elé tolakszik, karmos tapogatólábaival mellkasába vájja magát. A vad és fájdalmas behatolástól M remegni kezd. Talán az idegesítő reszketést akarhatta leállítani a lény, amikor megszúrta a nőt.
