A pincében tartjuk a kerékpárokat. A küllők a pedálokkal össze-összeakadnak mire kikecmergünk egy bringával a többi közül, és ritkán úszom meg kisebb horzsolások nélkül. Indulás előtt és menet közben sem igen szóltunk egymáshoz apámmal. Nem sokkal lehettem idősebb tíz évesnél.
2011 óta futok ezen a szakaszon. Minden tavasszal itt találom a kedvenc tócsámat. Tavaly is lefotóztam, meg azelőtt és 2011-ben is. Szív alakú tócsa, bár a haverom szerint csak én látom így. Szerinte bakancs alakú, egy másik szögből nézve. Még nem teljesen a barátom, én szeretném, ha az lenne, helyes srác, itt szokott üldögélni a parton. Tavalyelőtt szólítottam meg először, azt kértem, hadd fotózzam le, mert nagyon szép, ahogy ül és olvas, de nem engedte meg. Az első beszélgetésünk után néhányszor próbáltam szépíteni, leültem mellé, be akartam bizonyítani, hogy amúgy normális vagyok, csak szeretek futás közben fotózni, ez a mániám. Nem voltak nagy beszélgetések, én fecsegtem, ő alig válaszolt, esetleg ilyesmiket, hogy: „Azt hittem, futni jöttél, így nem fog lefogyni a kuffer!”
Mi van velem mostanában, mindenkivel szemezek, anyu és apu megvéd a bajtól, amit a flörtölés okozhat, gyerek vagyok, csak tizenhárom, váltogatom az arcaimat, nő és kislány, én döntök, ma ki leszek. Párás meleg Québecben, a teraszos vendéglők dugig, foglalt asztal vár minket, a sarokban tangóharmonikás, a szemben lévő asztalnál franciául beszélő fiatalok, csillogó haj és vászonruhák. Az egyik fiú göndör, vörös haja a válláig omlik, fehér hosszú ujjú ing és farmer, teniszcipő (zokni nélkül), keresztbe vetett lábak. Rajtam fekete spagettipántos ruha, nem akartam még felpróbálni sem, de anyu azt mondta, most már nagylány vagyok és minden nagylánynak szüksége van egy fekete ruhára, csak ötven dolcsi, simán ki tudjuk fizetni.
A mama kétségbeesett, merész és vonzó (?) asszony. 2014. január 10-én bevett 12 Rivotrilt, és leesett a székről. A tata körülötte matatott, és egy törött nyelű partvissal söprögette a sötét, szinte fekete parkettről a morzsákat. Ebédidő volt, csirkepaprikás, fejes saláta, a mama kedvence. „Nem létezik, hogy nem tudsz rendesen enni”, ezt a tata mondta. A mama látta, ahogy mellette a morzsák belefordulnak a parketták közti mély, mocskos résbe (résekbe). „Nehéz lesz kipiszkálni onnan”, ezt akarta mondani, de a tata nem engedte, hogy használjon szavakat. Csak annak szabad beszélni, akinek reménykedni is szabad, és viszont. A nagy, erős marokban szinte eltűnt a vékony nyél, a mama (nem vékony, nem szőke nő) attól félt, mi lesz, ha a tata egyszer csak összeroppantja. A fehér abrosz (anyám vette a piacon) beitta a paprikás lét, kis foltok keletkeztek, körbepöttyözték a mama tányérját (fodros szélű, fehér, porcelán).
Magától értetődő volt, hogy a bátyja távollétében a kocsma tulajdonosa vigyáz a fiúra. A szállást is tőle vették ki, és mivel még csak néhány napja érkeztek, senki mást nem ismertek. Néhány perccel azelőtt járt a kocsmában egy másik gyerek is, akit azért vittek oda a szülei, hogy játsszon egy kicsit a fiúval, terelje el a figyelmét. Az asztalon hagyott poharában még ott van a szörp maradéka, amivel a kocsmárosnő kínálta a másik gyereket. A bogarak közül, amikre a kocsmárosnő folyton panaszkodik, egy beleszállt az asztalon hagyott poharába. A nő szól a fiúnak, hogy szedje össze az üres poharakat. A fiú a szörpmaradék fölé hajol. Az idegesen mozgó test körül apró körök keletkeznek, a fiút talán elkápráztatná formájuk tökéletessége, ha nem vonnák el a figyelmét a középpontjukban rángatózó bogár kétségbeesetten szabálytalan mozdulatai. A fiú megfogja a poharat, és szépen lassan a pult mögé sétál. Szemét nem veszi le a bogárról, megvárja, amíg abbamarad a mozgás, kisimul a folyadék felszíne, és csak azután önti ki undorral az egészet a mosogatóba.
Maki Hajnal hidegebb napra készült. A három nagy pulóverre felhúzott vastag mellényt és a pufajkaszerű kabátot fél kézzel próbálta összefogni magán, miközben a másik kezében szatyrokat lóbálva rohant át a zebrán a 9-es busz megállója felé. A busz még nem kanyarodott ki a Kálvin térről. A köpcös kis asszony azonnal kihasználta a nyert időt, kotorászni kezdett a kézitáskájában a dohány után. Lassan lett meg, de annál hamarabb megsodorta és meggyújtotta cigarettáját. Kapkodva inhalálta a füstöt, miközben érezte, hogy a sok réteg ruha alatt izzadságcsepp indul el a melle alól, le a hasán. hideg szél fújt bele saját kezűleg rövidre nyírt szürke hajába, ami, mint egy bogas fészek, állta a hófúvást.
Ma meghalt J. M. Mindig azt gondoltam, ő például nem hal meg soha. Rezső bácsi viszont már a száztizediket tapossa. Január 29-én múlt 110. „1905-ben József Attila megszületett: Rezső bácsi már egyéves.1908-ban a Nyugat című lap indulásakor: már négyéves. 1909-ben, amikor Radnóti Miklós megszületett: kisiskolás korú gyermek. 1913-ban, amikor Weöres Sándor megszületett: kilencedik évét taposta. 1914–1918, az I. világháború kitörésekor: tíz évesen éli át az első háborút. 1920-ban, Horthy Miklós kormányzóvá választásakor: Rezső bácsi tinikorba lép.1939. szept. 1-én, a II. világháború kezdetekor: 35 éves. 1956-ban, amikor kitört a forradalom Magyarországon: 52. évét tapossa.” Írja a győri újság.
Tizenhárom éves vagyok. Márk elvisz jet-skizni. Gyors és hangos a gép. Márk derekába kapaszkodok. Nedves, félhosszú haja az arcomba csapódik. Apró ostorok. Később biliárdozás a többiekkel, Márkkal a kanapén várjuk a sorunkat, nem beszélünk, a szemem sarkából látom, néz. Mi van?, kérdem. Semmi. Mosolyog. Elhibázok egy lövést. Odalép, megsimogatja fejemet. Aranyos kutyus vagyok, aki szétrágja a gazdi kedvenc papucsát. A keze a tarkómon marad, az arcomat finoman maga felé húzza, félrebillenti a fejét. Mielőtt a szánk összeér, elfordul. Nem nézek a többiekre, próbálok a krétázásra összpontosítani, eltúlzott mozdulatokkal keresem a szöget a következő lövéshez.
A székeken tornyokban állnak a sütik. A ruhásszekrény tetején meg a mosógépen is van néhány. Vannak porcukrosak meg porcukor nélküliek, anyám az utóbbiakat szereti. Nem könnyű dolog hajkurászni róluk a legyeket. Az összegöngyölt Magyar Szókkal csapkodom őket. „Vissza, kutyafajzatok!”, mondom. A mama mellettem ül, és figyeli a munkám. Én vagyok a sütifelelős meg a mama dolgos kisinasa. Egy ilyen helyzetben, hol azért finoman szólva nem engedhetek meg magamnak akármit, jobban járok, és ezt nem panaszképp mondom, ha mindent úgy teszek, ahogy a mama akarja. A szoba mennyezetéről lelógó légypapír nem segít semmit, pedig apám szerint minőségi áru. Itt mindenki, én is, olyan iszonyatosan normális.
A K. gyerekek voltak a legjobb tanítványaim. Szinte zavarba hozott az az elszánt figyelem, ahogy figyelték minden egyes szavam. Nagyon hamar megkedveltem őket, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy akkoriban költöztem a városba, és nem nagyon ismertem senkit, aki hozzájuk hasonló módon érdeklődést tanúsított volna a személyem vagy a mondandóm iránt. A szomszédaim közül addig csak egy idős férfit láttam, aki frottír fejpánttal a homlokán ütögetett mindennap reggel héttől nyolcig egy teniszlabdát a garázsnak, ezzel pedig elviselhetetlen hangzavart okozott. Ez a labda egy-egy túl széles kézmozdulatnak köszönhetően aztán érdekes módon majdnem mindig pont akkor repült át a kertembe, amikor épp sétálni indultam a kutyámmal. Én persze minden alkalommal felvettem a labdát, és készségesen visszadobtam, bár borzasztóan idegesített, ahogy ütemesen a garázsnak csapódik. Ennek ellenére, mivel csak nemrég költöztem ide, úgy éreztem, nem szólhatok neki.
