„I know you well.
you are a part of me.
I know you better than I know myself.
I know you best,
better than anyone.
I know you better than I know myself.”
(Tool: Part of me)
Felkeltett hajnalban. Korán lehetett, mert nyár volt, de még sötét. Emlékszem, hogy kértem, vigyen magával, de a kívánságokat általában nem vette figyelembe. Akkor mégis ébresztett: „Fiam, megyünk!”
A pincében tartjuk a kerékpárokat. A küllők a pedálokkal össze-összeakadnak mire kikecmergünk egy bringával a többi közül, és ritkán úszom meg kisebb horzsolások nélkül. Indulás előtt és menet közben sem igen szóltunk egymáshoz apámmal. Nem sokkal lehettem idősebb tíz évesnél.
Akkoriban mérhetetlenül felnéztem rá. Ő volt a világ feje. Mindig megmondta, mi hogy lesz, és az többnyire pontosan úgy is lett. Mindenkinél jobban tudott mindent. Nem volt könnyű ember. Azóta sokat finomodott, idővel betörtük egymást.
Féltünk tőle. A gyomrunk görcsbe rándult minden délután, mikor hazaért és elé kellett járulni, hogy beszámoljunk az aznapi eseményekről. Komoly felelősség ült a vállán, és lelkiismeretesen hordozta ezt a súlyt. A nap felét a bányában töltötte, amíg csak be nem zárták. Mi úgy mondtuk: a dolgozóban. Húsz éven át hajnali fél négykor kezdte a napot, és délután azonos időben gördült a ház elé a kocsi, amivel hazahozták az üzemből. Ha baj volt, még többet volt bent. Minden este hétkor csöngött a telefon, a diszpécser jelentett neki, majd megnézte a híradót és velünk együtt a Tom & Jerryt. Nyolcra (anyámat leszámítva) mindannyian ágyban voltunk. Akkor is, amikor már nagyobbak lettünk, és az osztálytársaim már mind nézhették az X-aktákat a tévében. Mi legfeljebb egymást ugrattuk az öcsémmel lefekvés után, ha volt hozzá bátorságunk.
Az öcsém azon a hajnalon nem jött velünk. A házunktól egyenesen legurultunk a Duna-partra a murván, amin sokat jártunk máskor is gyalog. Izgatott voltam, de kényelmetlenül éreztem magam: libabőrössé váltam az álmosságtól, és a bicikli is külön nyűgöt jelentett, mert a kerekek besüllyedtek a kavicsok közé, amitől nehéz volt tovább hajtani, és alig bírtam kormányozni.
A Dunához érve rákanyarodtunk a keskeny aszfaltútra, és a folyás irányába indultunk. Senkivel nem találkoztunk. Apám tekert elől, én igyekeztem tartani a tempót, és akkor történt meg.
A Nap felbukkant a víz és a hegyek felett, vörösre színezte az eget, és én életemben először különlegesnek találtam egy pillanatot önmagáért. Úgy éreztem, hogy bár az apám épp nem is lát engem, a lehető legmeghittebb módon vagyunk együtt.
Mert az apám soha nem ölelt magához, nem simogatott meg, és nem becézett, de egyszer megmutatta a napfelkeltét a Duna-parton. Gyerekfejjel is értettem, hogy ez a gyöngédségnek a tőle telhető legmagasabb foka. Az apám valami olyasmit fejezett ki ezzel, amit a mások számára szokványos módon sosem volt képes.
Nem emlékszem, hol fordultunk vissza, hogy fölfelé is elzsibbadtak-e a lábaim a süppedő, köves talaj miatt, hogy beütöttem-e a könyököm, amikor letettük a kerékpárokat a pincében. Nem emlékszem másra abból a napból, abból a nyárból. Arra emlékszem, hogy ilyen nem fordult elő többé, de én elég éber voltam hozzá, hogy elraktározzam a felismerés momentumát és az intimitás érzetét a piros parton.
Akkor sejtettem meg azt a másik dimenziót is, amely mindig ott húzódik a látható mögött. Egy nem annyira praktikus, inkább mély, rejtelmes és szép tartományt. Éppen az apám vezetett be ide, aki a szavaival és az instrukcióival egész életemben arra motivált, hogy két erős lábbal álljak meg a földön, és ne bízzak. Azt is mondogatta akkoriban, hogy jobban ismer, mint én saját magamat.
De aztán ezt abbahagyta.