Apás

A pincében tartjuk a kerékpárokat. A küllők a pedálokkal össze-összeakadnak mire kikecmergünk egy bringával a többi közül, és ritkán úszom meg kisebb horzsolások nélkül. Indulás előtt és menet közben sem igen szóltunk egymáshoz apámmal. Nem sokkal lehettem idősebb tíz évesnél.


„I know you well.
you are a part of me.
I know you better than I know myself.
I know you best,
better than anyone.
I know you better than I know myself.”
(Tool: Part of me)

 


Felkeltett hajnalban. Korán lehetett, mert nyár volt, de még sötét. Emlékszem, hogy kértem, vigyen magával, de a kívánságokat általában nem vette figyelembe. Akkor mégis ébresztett: „Fiam, megyünk!”

A pincében tartjuk a kerékpárokat. A küllők a pedálokkal össze-összeakadnak mire kikecmergünk egy bringával a többi közül, és ritkán úszom meg kisebb horzsolások nélkül. Indulás előtt és menet közben sem igen szóltunk egymáshoz apámmal. Nem sokkal lehettem idősebb tíz évesnél.

Akkoriban mérhetetlenül felnéztem rá. Ő volt a világ feje. Mindig megmondta, mi hogy lesz, és az többnyire pontosan úgy is lett. Mindenkinél jobban tudott mindent. Nem volt könnyű ember. Azóta sokat finomodott, idővel betörtük egymást.

Féltünk tőle. A gyomrunk görcsbe rándult minden délután, mikor hazaért és elé kellett járulni, hogy beszámoljunk az aznapi eseményekről. Komoly felelősség ült a vállán, és lelkiismeretesen hordozta ezt a súlyt. A nap felét a bányában töltötte, amíg csak be nem zárták. Mi úgy mondtuk: a dolgozóban. Húsz éven át hajnali fél négykor kezdte a napot, és délután azonos időben gördült a ház elé a kocsi, amivel hazahozták az üzemből. Ha baj volt, még többet volt bent. Minden este hétkor csöngött a telefon, a diszpécser jelentett neki, majd megnézte a híradót és velünk együtt a Tom & Jerryt. Nyolcra (anyámat leszámítva) mindannyian ágyban voltunk. Akkor is, amikor már nagyobbak lettünk, és az osztálytársaim már mind nézhették az X-aktákat a tévében. Mi legfeljebb egymást ugrattuk az öcsémmel lefekvés után, ha volt hozzá bátorságunk.

Az öcsém azon a hajnalon nem jött velünk. A házunktól egyenesen legurultunk a Duna-partra a murván, amin sokat jártunk máskor is gyalog. Izgatott voltam, de kényelmetlenül éreztem magam: libabőrössé váltam az álmosságtól, és a bicikli is külön nyűgöt jelentett, mert a kerekek besüllyedtek a kavicsok közé, amitől nehéz volt tovább hajtani, és alig bírtam kormányozni.

A Dunához érve rákanyarodtunk a keskeny aszfaltútra, és a folyás irányába indultunk. Senkivel nem találkoztunk. Apám tekert elől, én igyekeztem tartani a tempót, és akkor történt meg.

A Nap felbukkant a víz és a hegyek felett, vörösre színezte az eget, és én életemben először különlegesnek találtam egy pillanatot önmagáért. Úgy éreztem, hogy bár az apám épp nem is lát engem, a lehető legmeghittebb módon vagyunk együtt.

Mert az apám soha nem ölelt magához, nem simogatott meg, és nem becézett, de egyszer megmutatta a napfelkeltét a Duna-parton. Gyerekfejjel is értettem, hogy ez a gyöngédségnek a tőle telhető legmagasabb foka. Az apám valami olyasmit fejezett ki ezzel, amit a mások számára szokványos módon sosem volt képes.

Nem emlékszem, hol fordultunk vissza, hogy fölfelé is elzsibbadtak-e a lábaim a süppedő, köves talaj miatt, hogy beütöttem-e a könyököm, amikor letettük a kerékpárokat a pincében. Nem emlékszem másra abból a napból, abból a nyárból. Arra emlékszem, hogy ilyen nem fordult elő többé, de én elég éber voltam hozzá, hogy elraktározzam a felismerés momentumát és az intimitás érzetét a piros parton.

Akkor sejtettem meg azt a másik dimenziót is, amely mindig ott húzódik a látható mögött. Egy nem annyira praktikus, inkább mély, rejtelmes és szép tartományt. Éppen az apám vezetett be ide, aki a szavaival és az instrukcióival egész életemben arra motivált, hogy két erős lábbal álljak meg a földön, és ne bízzak. Azt is mondogatta akkoriban, hogy jobban ismer, mint én saját magamat.

De aztán ezt abbahagyta.