Először a puszta evidencia értelmében volt az. Ha nem is ide születtem, de az első emlékeim már ehhez a helyhez köthetőek. Például a gyerekkori karácsonyok, amik még tényleg azt a klasszikus varázst hordozták, mint a téli szünetben vetített rajzfilmek és amerikai családi mozik. Aztán később már nem voltam elég jó gyerek. Emlékszem, hogy a Mikulás az édességek mellett sosem felejtett el egy-egy csokor virgácsot is hagyni, és megüzenni egész évnyi mulasztásaimat, bűneimet.
Az elején egy tízhetes tábori munkát vállaltunk el Upstate NY-ban. A konyhán dolgoztunk L-lel, és nem elég, hogy ötünknek kellett ellátnia ötszáz gyereket tápláló, meleg élelemmel, de az ételnek meg kellett felelnie minden előírásnak, ami a kóser konyhára vonatkozik. Innen vágtunk neki a nagyvárosnak a nyár végén: beköltöztünk Brooklynba. És egészen odáig jutottunk, hogy azóta már-már otthonos az East River partjáról a manhattani panoráma, a Williamsburg Bridge hosszú, lapos lejtője, a STRAND emeletén néhány könyvespolc, sőt, már simán visszatalálok a Chelsea városrészben a kedvenc galériáimba. Közben tudom, hogy a kialakult kötődés ezekhez a helyekhez, dolgokhoz, jelenségekhez egyoldalú marad. Én továbbviszem magammal mindezt, de nyomot hagyni képtelenség. Nem lehet visszahatni New Yorkra.
Hat éve épp ezen a napon kezdődött, délben. De nem akarok most arról beszélni, mi történt ezen a napon. Nem akarom, nem is tudnám kiadni őt. Csak az odaútról akarok beszélni, magamról. Arról az óráról, amit soha nem fogok visszakapni, ahogy elveszíteni sem. Arról a röpke utazásról a Borsod Volán rozoga, rossz szagú járatán, melyben az életem aktuálisan kezdődő szakaszát beérte és tökéletesen lefedte az év aktuálisan kezdődő szakasza. Azon a buszon szinkronba kerültem valami nálam nagyobbal. Ezen a napon kezdődött életem májusa, csodaszép rész. Húsz éves voltam.
A pincében tartjuk a kerékpárokat. A küllők a pedálokkal össze-összeakadnak mire kikecmergünk egy bringával a többi közül, és ritkán úszom meg kisebb horzsolások nélkül. Indulás előtt és menet közben sem igen szóltunk egymáshoz apámmal. Nem sokkal lehettem idősebb tíz évesnél.
Maki Hajnal hidegebb napra készült. A három nagy pulóverre felhúzott vastag mellényt és a pufajkaszerű kabátot fél kézzel próbálta összefogni magán, miközben a másik kezében szatyrokat lóbálva rohant át a zebrán a 9-es busz megállója felé. A busz még nem kanyarodott ki a Kálvin térről. A köpcös kis asszony azonnal kihasználta a nyert időt, kotorászni kezdett a kézitáskájában a dohány után. Lassan lett meg, de annál hamarabb megsodorta és meggyújtotta cigarettáját. Kapkodva inhalálta a füstöt, miközben érezte, hogy a sok réteg ruha alatt izzadságcsepp indul el a melle alól, le a hasán. hideg szél fújt bele saját kezűleg rövidre nyírt szürke hajába, ami, mint egy bogas fészek, állta a hófúvást.
Asztronauta vagyok az ajándékba kapott, nagy, fehér télikabátban. Ahogy összehúzom magam előtt a zipzárt, felteszem a vastag kapucnit, és kilépek az ajtón, az felér egy űrhajós bizonytalan, 0 gravitációs indulásával egy frissen felfedezett bolygón. Szkafanderem megszűri az idegen világot, és eltöröl előtte engem mint személyt. Az utcán, a metrón nem vesznek észre belőlem, a kapucnin belüli világból semmit.
