Hetekig nem vettem észre semmi változást, mígnem egy napon arra lettem figyelmes, hogy a bozót mintha ritkásabb lenne, mint korábban. Egy ideig nem tulajdonítottam jelentőséget ennek. Lényegtelennek tűnt, ahogy egy idő után maga az álom is: megszoktam, hogy ezt álmodom, és már nem is fárasztott ki annyira, mint az első hetekben. Főleg, úgy vélem, azért, mert alábbhagyott a rettegésem. Nem volt tétje a dolognak, hiszen az ajtót egyik alkalommal sem találtam meg. Így először elfásultam, később viszont már vártam is az álmot, mint kisgyerekek az esti mesét. Elhelyezkedtem az ágyamban, és tudtam, megint kikerülök a kerítésen túlra, újra átélhetem a szabadság semmihez sem hasonlítható érzését, amelyről korábban sejtelmem sem volt — és amelyhez képest a bozótharcos rész kismiska volt, megérte. Kissé el is magányosodtam, vacsora után nem maradtam ott a kantinban egy kis beszélgetésre, sakkpartira a bajtársaimmal. Siettem haza, álmodni.
A hátadra állok, majd óvatos leszek, kilépek a cipőmből, te meg húzd fel az ingedet. Figyeltelek, hosszú volt a temetés, előrehajoltál, amikor volt egy kis szél, hogy beléd bújjon, érjen a testedhez. Lobogott a vasalt, fehér ing körülötted. Nyirkos a talpam, csúszik a hátadon, támaszkodj jól a térdeden, ne mozdulj meg.
J-nek eszébe jut ez a fölösleges mondat, egy versben olvasta. Az ágyából felszínesen ránéz a hajnali ablakkeretes világűrrészre, majd összeszűkíti a tekintetét, és a villanyhuzalokat tartó, a szürke egyik árnyalatában álló betonoszlopra mered, amelyen nem látja átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, viszont mindig tudja, hogy melyik évszakban bámulja a szóban forgó betonoszlopot, ami, J-vel ellentétben, nem forgolódik nyugtalanul, nem keresi az egyensúlyt, hanem tökéletesen benne áll.
Nyár van, száraz szél fúj. Magokat és port, legyet, szúnyogot repít. Perzsel a nap, de már a délutáni fényben keresek valami régit. Össze-vissza csipkednek az emlékek. Döfnek, szúrnak. Piros foltokat hagy a lábamon a múlton való kéretlen mászkálás. Pedig az asztalra terített képek simák, semmi különös, átlagos, meleg gyerekkor. De ha jobban megnézem, elég erőszakolt, nem is meleg, már nem is gyerek. Aki nézi és aki visszanéz, egybeolvad. Ha forrón tűz a nap, úgy éget, mint a jég. Hideg és forró összeérnek. Ha nagyító lenne nálam, seperc alatt leégetném a csúnya pontokat a képekről.
Nem jótékonykodnék. De kifizetném az Irodalmi Sátor egyéves büdzséjét, hogy mindenkit meg tudjunk hívni, aki idén elmaradt. Vagy küldenék élelmiszerszállítmányokat éhező poétáknak. Kiadót alapítanék, kiváltva az NKA-t. Támogatnék. Felvennék egy jó szerkesztőt. Nem is, kettőt. Vennék jó könyveket kintről, és fordítókat alkalmaznék. Adnék el jó magyarokat. A fordítók közt is vannak éhezők. Papír alapon adnék ki folyóiratot, és olyan szerződésem lenne a terjesztőkkel, hogy a Metropol mellé adnák a lapomat.
Úgy indulok, mintha parancsot teljesítenék, akár egy normál munkanapon. Felkelek, felöltözöm, reggelizni megyek a kantinba. A főirodán átveszem a feladatomat: kiderül, hogy kiküldetésbe kell mennem, a kapun kívülre. Megkapom a menetlevelet, a benzinjegyet, a kocsikulcsot, és az aznapra szóló kapunyitó kártyát. Látom a borítékon, hogy este hét óráig szól a kilépési engedélyem. Késésében vagyok, a kantinban két beosztottam is feltartott valami ügyes-bajos dologgal. A kapunál viszont ellenőrzik majd, hánykor léptem ki, és tudják, mennyivel korábban vettem át a borítékot. Úgy döntök, hogy csak a kapun kívül nyitom majd ki a borítékot. Tankolni megyek. A kártyával kinyitom a kaput. Odakint hihetetlen boldogság fog el. Egészen más a levegő. Más az ég kékje, más az erdő zöldje is. Fogalmam sincs, mi ez. Gyerekkoromban éltem át utoljára hasonlót, amikor nagyapámmal kirándultam. Nagy sebességgel haladok, az úton senki nincs. Száguldok, egészen elkábulok.
A málna adja az ívet, ívét az ilyesmi beszélgetésnek. Mindenki úgy ette, kivétel nincsen, azt mindenki úgy eszi egy időben, félig megpakolt műanyagpohár, másik fele cukor, ez a helyes arány. Nem veszünk össze, por vagy kristály, a vége sűrű massza lesz, arra fut ki az egész. Rögtön utána, a nagy ragadásra muszáj a paradicsomos kenyér, el is felejtetted, milyen, semmi más, mint kenyér, vaj, paradicsomkarika, durva szemcsés kősó a tetején.
Már nem remélem, hogy hazatalálok, és meg volt arról győződve, hogy rossz irányba tévedt. A pályaudvarhoz vezető betonúton, az egykor tarka rét hosszú, kemény koporsóján állt. Korán érkeztem, és az utat a járdától elválasztó méregzöld vaskorlátnak szinte nekiszorulva lekuporodott az aszfaltra, a vasúti váróterem épületével szemközt, mely szürkeséggel átitatott volt, mint a kihűlt darált hús. Az épület anyaga concretus (beton) volt — összekevert, összenőtt, adalékanyagokból álló, a hidratáció hatására megszilárduló szürke test. W a kövek, a diófa törzsének szürkéjére vágyott, a verebek, seregélyek kriszkraszjára, de szerette a Nap tojássárgáját, az űrrészlet dominó-feketéjét is. Kutyája hamvas szőrét. A szent-józan zöldet. De leginkább a fényes emberarcút, akire hiába várt.
Kapott egy emlékművet. Ma a forgalmas metrópont mellett áll a berlini gyerekek szobra. Több ezren botlanak itt el naponta, mert folyton építkeznek körülötte, de kerékpárt is lehet a szoborhoz kötni. Vagy ráülni és hamburgert enni. Évekig észre sem vettem őket, mert mindig takarja valaki. Isznak, cigarettáznak, koldulnak és kutyát pisiltetnek a talapzatánál a metropunkok. Sűrű itt élet, amolyan gócpontban állnak a gyerekek, s ha hús-vér testük volna, eszembe jut, milyen gyorsan eltaposnák őket.
Volt osztálytársnőm fia is teniszezik, kinn laknak Párizsban, a gyerek überfrancia, tuti ranglistás lesz egyszer. Most labdaszedő. Szkájpolok velük, a gyerek mesél. A Roland Garros tök jó. Például nem kell iskolába járni. Szívatnak? Igen. de megéri. Beosztják a napomat, mikor keljek, mikor feküdjek. Mikor meditáljak. Akkor lefekszem, hanyatt a betonra, és a tanult technikával csak a meccsre koncentrálok.
Kelj föl, öcsi, indulunk.
Utána jön a huszonöt perces bemelegítés. Tapsra indulni, sprint, gyorsan, aztán vissza. Labda nincs, azt majd csak a pályán. Nem baj, labdában jó vagyok, tökéletesen gurítok, és mindig elkapom. Beosztanak a centerpályára, férfi elődöntőre, fogom majd az izzadt törölközőt, figyelem őket, mikor néznek rám, mikor kérnek labdát, mikor frissítőt. Ilyenkor azt képzelem, én vagyok ő, szinte tudom a gondolatatait, még azt is, hogy hová fog ütni legközelebb.
