„Meghallom, végre is, a kimért ketyegést,
kiveszem a sötétből
nyugodtan fénylő számokat:
az éjből hátra
van még vagy negyedényi –
nyújtózom hát, s a
másik oldalamra fordulok:
még lehet egy kicsit élni.”
(Petri György: Félá– – – – –)
Megnyerném a jackpotot. Vagy a lottó ötöst. Hatost. Ne kérdezd, mire költeném. Soha nem tervezgettem, hogy ha lenne pénzem, akkor majd.
Nem jótékonykodnék. De kifizetném az Irodalmi Sátor egyéves büdzséjét, hogy mindenkit meg tudjunk hívni, aki idén elmaradt. Vagy küldenék élelmiszerszállítmányokat éhező poétáknak. Kiadót alapítanék, kiváltva az NKA-t. Támogatnék. Felvennék egy jó szerkesztőt. Nem is, kettőt. Vennék jó könyveket kintről, és fordítókat alkalmaznék. Adnék el jó magyarokat. A fordítók közt is vannak éhezők. Papír alapon adnék ki folyóiratot, és olyan szerződésem lenne a terjesztőkkel, hogy a Metropol mellé adnák a lapomat.
Szórnám az igét.
Kajakra zsebre tenném a kultminisztert, aki azonnali hatállyal módosítaná az irodalomoktatást, tűzdelné tele rendhagyó irodalomórákkal, amik közé néha beférne egy kis irodalomtörténet is. Később tanultatnék Homéroszt, előbb Petrit.
Kánont egyedül is lehet énekelni.
Nem, nem mennék világkörüli útra. Ellenben bejárnám a magyar, még nem látott, rég nem látott tájakat. Ha már idegenforgalom, akkor a fehérvári történelmi belváros. Több mint egy éve építik (át), én elég sokat közlekedem arra, gyalog, biciklivel, extrém akadálypályának igen-igen alkalmas, mindennap új pálya, és mindennap új szövegkincs, „te vagy itt a legjobb kancacsikó, anyukám” jön a gödörből a hang, de ha nem vagyok elég figyelmes, jaj nekem. Meg a biciklimnek. Történelmi a belváros, mert már évek óta nem lehet megközelíteni autóval. Napjaink nem erre szocializált fizetőképes polgárai azonban erre akképp reagáltak, hogy akkor kihagyják a bevásárló körutakból a belvárost. Megy is tönkre szépen minden üzlet. Amelyik nem menne, azt nem hagyják. Élni. Lépjen életbe csendrendelet, hát miért, aki belvárosban lakik, az legyen belvárosi, az élet, a nyüzsgés központjában lakik. Ha csendet akar, menjen tanyára. Egy belvárosban pezsegjen az élet, legyen ott a virágpiac, legyen ott a játszótér, legyenek nyitva az üzletek estig, és szombaton tizenkettő előtt öt perccel ne kapjanak rohamot, ha rájuk nyitom a hagyományos portál ajtaját. Urambocsá vasárnapi nyitva tartással generálható lenne a turizmus is. Mert elvárjuk, hogy ebbe a fantasztikusan csodás fehérváriába jöjjenek a tömegek, aztán a plázán kívül más nincs is nyitva. Lehet természetesen étterembe menni, és dilettáns zenészeket hallgatni. A belvárosi zeneiskola hallgatóinak vizsgakoncertjét flashmobszerűen a téren tartatnám. És lehetne őket hallgatni különböző sarkokon. Persze ott van még a Romkert, meg a Bazilika, a Királyi sétáról nem is beszélve, és hát jár a dottó, például az én utcámban is, ahol csodás társasházakat, és a Széphő épületét is megcsodálhatják.
Vennék én fel szakembereket is ezt megoldandó. Lehet, hogy gyökeresen át kellene alakítani az egész fehérvári imázst, ki kíváncsi várfalak lenyomataira, kőszoknyákra, szentszobrokra.
Mert ha nyernék, bizony isten nem jótékonykodnék. De zsebbe sem lennék hajlandó adni petákot sem, és aki nem venne részt a város életében tevékenyen, azzal szerződést bontanék. Az állam nem engedné? Megvenném kilóra azt is. Persze az más. Az nem zsebes lenne, hanem konty alá való. Most előre köszönök a ligetben a múzeumigazgatónak, pedig pasi, és megbeszélem vele, hogy minden héten legyen múzeumok éjszakája, és legyen interaktív kalandpark a múzeumi tárgyak másolataiból. Néz rám értetlenül, motyog.
Ja, még nem nyertem.